Páva/Ribi au

 

A múlt heti egyik legkomolyabb írásunk után most újra egy viccesebbel érkeztünk - avagy bemutatjuk, hogyan is viselekdik a generációnk nagy része. Az itt leírtakért nem vállalunk felelősséget, nem mi voltunk, hanem Nikodémia és Polixéna, egyikünk alternatív személyiségei.

xxx

Az osztályterem ajtaja kicsapódott és mindenki odakapta a fejét, ahogy Giger szép lassan beriszálta magát. Petra eltátotta száját, Andi kirántotta fülhallgatóját a fél füléből, Erik letolta a napszemüvegét, Lyla szemforgatva kezdte Luciának szidni a lányt, Babu pedig felpattant és nekitámaszkodott a főribanc padjának, farkasszemet nézve vele. Az osztálytársaik mind behúzták a nyakukat, mert érezték, hogy itt balhé lesz.

– Azt a táskát én láttam már előbb, már egy hete megvettem! – kezdte Babu, szavaiból csak úgy sütött a lenézés, miközben rémesen affektált. Giger gyilkos nézésétől jobb esetben más már elájult volna, de a méhkirálynő squad vezetőjét más fából faragták, egy pillanatra sem kapta el tekintetét.

– Szerinted te ezt megérdemled? Nézzél már tükörbe, hallod? Egy ilyen ocsmány póló mellett szerinted van jogod megvenni egy Louis Vuitton táskát? Hagynád meg inkább azoknak, akiknek van ízlésük. – A bully squad királynőt sem kellett ám félteni, rúzsozott szájában rágót csattogtatva várta, hogy erre mit tud Babu reagálni. A kijelentésére azonnal mozgolódás támadt, Erik és Petra rögtön felálltak és Gigerhez csatlakoztak, Lyla és Andi pedig Babut erősítette. Lucia egy ideig idegesen kapkodta a két squad között a tekintetét, végül pedig ő is a bully csapatba állt be.

– Te beszélsz? Cicavirág, amit te felveszel, akkor se kéne, ha semmi más ruhám nem lenne. Mit gondolsz, hol vagyunk, 2016-ban? – kontrázott rögtön Lyla. – Te meg mit menősködsz itt, napszemüveg bent? Te eddig melyik bolygón éltél?

– Hú, Lyluci, vigyázz, beszóltál az álompár egyik tagjának – nevetett gúnyosan Andi.

– Ja, beszólt, pedig jobb, ha nem tette volna. Megtépjelek, ribikém? – csóválta Petra a fejét.

– Ribikém? Ezt te mondod? Petra drága, menjél inkább anyucinak sírni, úgyis csak ahhoz értesz.

– Igen? És ki volt az, aki kiverte a hisztit egy szoknya miatt? – szólt bele Erik is.

– Nem is tudom, a barátnőd? – mosolygott megsemmisítően Babu.

– Aha, ahogy azt te elképz... – vágott volna vissza Petra is, de abban a pillanatban belépett a tanár.

– Üljetek a helyetekre, Lucia, tedd el a telefont és ne videózz, Giger, te meg ne chatelj, Petra és Erik, egy másodpercre szakadjatok el egymástól, más óráján legyetek ennyire szerelmesek, Lyla, meg ne lássam azt a kézmozdulatot megint, Babu, te pedig ülj a helyedre, holnap pedig olyan ruhát vegyél fel, ami egy középiskoláshoz méltó, ez a szoknya biztos nem az. – Az osztályfőnök volt az egyetlen ember, aki nagyjából meg tudta fegyelmezni őket, de még nála is visszapofáztak páran. Más tanár viszont nem akadályozta volna meg a csapatot abban, hogy ott kaparják ki egymás szemeit.

***

A pláza mozija előtti hangzavarban Erik és Petra alig tudták kivenni egymás szavait, de azért még mindig jól lehetett hallani a lány rémesen magas hangját.

– Jajj, drágám, köszönöm, hogy elhoztál!

– Bármikor, nyuszikám – karolta át a srác, majd leszarva a tömeget, heves csókcsatába kezdtek.

– Várj egy picit – húzódott el Petra. – Holnap jelenik meg a legújabb Dior parfüm. Ugye megveszed nekem? – kérdezte számonkérően.

– Biztos vagy benne, hogy... – kezdte volna barátja, ám hamar be kellett látnia, hogy ez nem volt jó ötlet.

– Persze, hogy biztos vagyok benne! Ugye nem gondoltad, hogy lealacsonyodok a pórnép szintjére és valami közönséges parfümöt használok, ami az előző szezonban volt menő?! Ennyire nem ismersz? Akkor jobb is, ha... – háborodott fel azonnal Petra.

– Hé, nyugi, oké, holnap benézünk oda is – csitította rögötn Erik. – Na, gyere ide.

Még tovább is enyelegtek volna rendkívül romantikusan, ám ekkor rájuk talált Giger.

– Tubicáim, gyertek, olyan menő cuccokat találtam a Bershkában. Tíz százalék kedvezmény, ha van törzsvásárlói kártyátok, húsz.

– Ú, van hát, menjünk. Jössz, szívem? – ragadta meg barátja karját Petra, majd el is kezdte őt a kérdéses irányba rángatni.

– Amúgy nem láttátok Luciát? – kérdezte a squad vezetője, gondosan kiszedett, megigazított, megfestett és íves szemöldökét felhúzva.

– Nem mindegy, hol van? Úgyse tudja eldönteni, kivel van, csak a seggrázáshoz ért – mondta unottan Erik.

– Te miért bámulod Lucia seggét? – ragadta meg rögtön a lényeget Petra.

– Nyugi, bogyókám, csak azt a túrkálóból vett rongyos szoknyáját néztem ma.

– Akkor jó.

– Maradjatok már baszki! – csattant fel Giger, megunva a párbeszédet, ennyire azért nem érdekelte a válasz. Telefonjával a kezében megszaporázta a lépteit, táskája sebesen himbálózott feltartott karján. – Ott van a Bershka, na végre.

Bementek, majd a legújabb kollekció előtt megállva Giger megnyitotta a telefonján a kamerát.

– Gyertek egy selfie-re – villantott azonnal egy tökéletes múmosolyt, mire Petra is rögtön becsücsörített, Erik pedig komoran bámult a napszemüvege mögül. Miután több képett is csináltak, Giger azonnal szerkeszteni kezdte az egyiket, majd fel is rakta intagramra, egy másikat pedig snapchaten küldött szét mindenkinek.

– Amúgy ez milyen teló? – kérdezte Petra.

– A szar Iphone hét. Hiába kértem aput, csak nem vette meg nekem, pedig annyit hisztiztem érte! Nekem ez igen is jár! – csóválta Giger a fejét, kivasalt tincsei között túrkálva.

– Lám, lám, lám. Apuci szeme fénye nem kapta meg a legújabb telefont? Nekem már múlthéten meg is érkezett – lépett oda hozzájuk Lyla, mellette pedig Babu helyeselt gonoszan, kezében ő is a legújabb modellt tartva.

– Nekem még nem jött meg, de megrendeltük, Lyla telcsijével viszont még Musically-re is csináltunk videót, lett is 57 új követőnk – érkezett meg Andi is.

– Nagy cucc, nekem múltkor 72 lett! Tudod, nem elég egy jó telefon, ha ilyen ocsmány fejed van – nézett végig riválisain Giger. – Rajtatok egy jó kamera már nem segít.

– Tudsz mást is mondani, vagy csak mindenki ocsmány szerinted? – kontrázott azonnal Babu.

– Minek pazarolnám ilyen férgekre a szókincsem? Sok idő lenne, ilyen idióták nem érdemlik meg, hogy több szót pocsékoljak rájuk.

– Hát igen, akinek percekbe telik egy értelmes mondatot kinyögni... – nevetett Lyla.

– És ezt még te mondod? Na ne bassz. Csodálom, hogy egyáltalán felfogod, amit mondunk azzal az üres fejeddel. – Petra kezdte elveszíteni a türelmét.

– Cseszd már meg, hogy beszélsz? – fintorgott rá Andi. – Te csak ahhoz értesz, hogy seggrészegre idd magad, mit oltogatsz?

Petra eltátotta makulátlanul rúzsozott száját és számonkérően nézett barátjára, hogy azonnal védje meg.

– Na jó, pofa be! Fáj a fejem az ostoba rikácsolástól! – kiáltott fel Erik.

– Nem inkább a labdák puhították el az agyad foci közben? Ja, várj, nincs is agyad... – mosolyodott el Babu, mire mindenki egyszerre kezdett el ordítani a másikkal. Petra egyszerre próbálta Andit darabokra szedni és közben Eriket szidni, amiért az nem tudja normálisan megvédeni, Lyla és Babu pedig Gigerrel folytatták a szócsatát, visszatérve az eredeti témára, miszerint a lány szar, mert nem kapja meg a legújabb telefont. Erik közben idegesen próbálta újra felállítani a nagy melegben lelapult haját, közben pedig hevesen szitkozódott. Talán folytatták is volna, ha ekkor nem sétál oda Lucia, kezében egy pulcsival.

– Hát itt vagytok! Nézzétek, találtam magamnak egy tökéletes darabot, ez volt az utolsó! – Egy ideig kedvtelve nézte a szürke anyagot, amin több helyen szándékosan szaggattak lyukakat. Már épp megfordult volna, hogy a kasszához vigye, ám ekkor Giger kitépte a kezéből.

– Ilyet kerestem már mióta! Köszcsi, Lucia, megveszem – nézett ellentmondás nem tűrően elvileges jó barátnőjére.

– Na még mit nem! Az előbb ezt nézegettem, csak megjelentetek ti – termett ott azonnal Babu is, egy pillanattal később pedig már nála volt a kérdéses ruha.

– Ne szórakozzatok, egy hónapja várom, hogy megjelenjen! – jelent meg Andi is, nem törődve, hogy amúgy Babuval egy squadban vannak.

– Ugyan könyörgöm, nézzetek már magatokra, hogy gondoljátok, hogy ez jól állna nektek? Vonszoljátok arrébb a hájas seggeteket, ez az enyém! – szólt bele határozattan Lyla, elvéve Anditól a pulcsit.

– Te beszélsz a hájas seggekről? Az ajtón nem férsz be, geci! – Már Petra sem bírta ki, hogy ne szóljon bele, meg hát neki is kellett volna a ruha.

– Amúgy holnap hoznak újakat, miért nem veszitek meg akkor? – mondta ki Erik a nap első értelmes gondolatát.

– Pofa be, minek szólsz bele? – hurrogták le azonnal. Viszont megegyezni így se tudtak, aztán mikor Giger egy erőteljes rántással megszerezte a pulcsit, kitört a káosz. Egyszerre hatan kezdték el tépni, néhányuk már nem is a ruhát, hanem egymást. Közben mindannyian egymást szidták, nem épp a legszebben megválogatott szavakkal.

– Bazdmeg, ez csak nekem állna jól!

– Hülye picsák, tűnés, ez az enyém!

– Meg a kicsi faszom, én láttam meg előbb!

– Nem mert én, félre ribanc!

A nagy veszekedést végül Babu szakította meg egy éles kiáltással.

– Meg vagytok húzatva?! Letört a körmöm!

– Azon már úgyis csak segített – vágta rá azonnal Giger.

– Ez kurvára nem vicces! Na jó, idefigyeljetek. Ezt most szépen visszarakjuk és holnap együtt eljövünk és megvesszük. Mit szóltok? – mondta ki zseniális ötletét Babu.

– Húha, Sherlock, szép volt – pillantott rá unottan Erik.

– Sherlock? Az meg ki? – nézett értetlenül Andi.

– Nem az az izé, detektív? – kérdezte Giger.

– Ja, de, tényleg – mondta Petra.

– Akkor most mi legyen? – szólalt meg Lucia is.

– Találjátok ki, edzésre kéne mennem – pillantott az AppleWatch-ra Erik.

– Oké, holnap visszajövünk. Amúgy halljátok, hétvégén végre elhúznak az idióta őseim, bulit tartok, jöttök? – próbálta oldani a feszültséget Lyla. – Most meg elmehetünk manikűröshöz, jó, Babu?

– Oké – szipogta a lány, körmeit nézegetve.

– Benne vagyok – lépett oda Giger, belekarolva a két lányba.

xxx

A mekiben iszonyatosan sokan voltak, Andi és Lucia alig talált asztalt maguknak, de aztán utóbbi elküldött egy csapat félénk lányt, akik nem mertek ellenkezni. Letették maguk mellé a méregdárga táskáikat, majd várták, hogy Petra és Erik meghozza a kaját.
– Vicces, hogy Giger és Babu milyen nagy barátok lettek hirtelen, pedig azelőtt a két hülye ribanc majd' kikaparta egymás szemét... – kezdte Andi.
– Ja, láttam. Most meg előadják, hogy öribarik, hol vagyunk, óvodában? Bár megérdemlik egymást, mindkettő ronda és egyiknek sincs ízlése, de nagyon elhiszik magukról, hogy menők – bólogatott hevesen Lucia.
– Legalább nem kell állandóan azt hallgatnom, hogy mennyire hülyék a többiek, már kurvára untam. Hol a francban van már Erik és Petra? Éhes vagyok, ne enyelegjenek már ennyit, a faszom kivan már azzal, hogy állandóan együtt vannak – pillantgatott hátra Andi.
– Legyenek már tekintettel másokra is – helyeselt a másik lány.

Eközben a Starbucksban...

– … és akkor meghívott egy kávéra – vihogott Babu.
– Úristen, de mázlis vagy, ő az évfolyam leghelyesebb sráca – bólogatott Giger. – Engem Lóci kerülget állandóan.
– Ő is a focicsapatban játszik Erikkel, nem? – kérdezte Lyla.
– Dede. Akkor te sem panaszkodhatsz. Meg amúgy Petra piszok mázlista, csoda, hogy Erik egyáltalán észrevette őt – forgatta a szemét Babu, majd felállt. – Mindjárt jövök, megigazítom a sminkemet.
Táskájából kiemelt egy kis neszesszert, majd elsietett. Alig, hogy hallótávolságon kívülre került, Lyla és Giger közelebb hajolva elkezdtek sugdolózni.
– Mi a frászt eszik rajta Ati? Semmi ízlése nincs – kötött bele Giger azonnal a legújabb hírekbe.
– Ugye? Ez a lila, amit a körmére választott, szörnyen ronda. Fejbebasznám néha egy magazinnal. Bár nem biztos, hogy tud olvasni – mondta Lyla.
– Muszáj őt is meghívnod a bulidra?
– Azért nem akarom, hogy utáljon, sokszor meghív magához jakuzzizni.
– Cseles-cseles!
– Miről maradtam le? – ért vissza Babu.
– Luciáról beszéltünk. Elképesztő, hogy mindig változtatja a véleményét és mindig azokkal lóg, akik épp menőbbek – rögtönzött Lyla.
– Ugye, nekem is tökre feltűnt – helyeselt a lány.
– Mondjuk most épp rossz oldalt választott – vigyorgott Giger, mire két újdonsült barátnője visítva felnevetett.Az osztályterem ajtaja kicsapódott és mindenki odakapta a fejét, ahogy Giger szép lassan beriszálta magát. Petra eltátotta száját, Andi kirántotta fülhallgatóját a fél füléből, Erik letolta a napszemüvegét, Lyla szemforgatva kezdte Luciának szidni a lányt, Babu pedig felpattant és nekitámaszkodott a főribanc padjának, farkasszemet nézve vele. Az osztálytársaik mind behúzták a nyakukat, mert érezték, hogy itt balhé lesz.

– Azt a táskát én láttam már előbb, már egy hete megvettem! – kezdte Babu, szavaiból csak úgy sütött a lenézés, miközben rémesen affektált. Giger gyilkos nézésétől jobb esetben más már elájult volna, de a méhkirálynő squad vezetőjét más fából faragták, egy pillanatra sem kapta el tekintetét.

– Szerinted te ezt megérdemled? Nézzél már tükörbe, hallod? Egy ilyen ocsmány póló mellett szerinted van jogod megvenni egy Louis Vuitton táskát? Hagynád meg inkább azoknak, akiknek van ízlésük. – A bully squad királynőt sem kellett ám félteni, rúzsozott szájában rágót csattogtatva várta, hogy erre mit tud Babu reagálni. A kijelentésére azonnal mozgolódás támadt, Erik és Petra rögtön felálltak és Gigerhez csatlakoztak, Lyla és Andi pedig Babut erősítette. Lucia egy ideig idegesen kapkodta a két squad között a tekintetét, végül pedig ő is a bully csapatba állt be.

– Te beszélsz? Cicavirág, amit te felveszel, akkor se kéne, ha semmi más ruhám nem lenne. Mit gondolsz, hol vagyunk, 2016-ban? – kontrázott rögtön Lyla. – Te meg mit menősködsz itt, napszemüveg bent? Te eddig melyik bolygón éltél?

– Hú, Lyluci, vigyázz, beszóltál az álompár egyik tagjának – nevetett gúnyosan Andi.

– Ja, beszólt, pedig jobb, ha nem tette volna. Megtépjelek, ribikém? – csóválta Petra a fejét.

– Ribikém? Ezt te mondod? Petra drága, menjél inkább anyucinak sírni, úgyis csak ahhoz értesz.

– Igen? És ki volt az, aki kiverte a hisztit egy szoknya miatt? – szólt bele Erik is.

– Nem is tudom, a barátnőd? – mosolygott megsemmisítően Babu.

– Aha, ahogy azt te elképz... – vágott volna vissza Petra is, de abban a pillanatban belépett a tanár.

– Üljetek a helyetekre, Lucia, tedd el a telefont és ne videózz, Giger, te meg ne chatelj, Petra és Erik, egy másodpercre szakadjatok el egymástól, más óráján legyetek ennyire szerelmesek, Lyla, meg ne lássam azt a kézmozdulatot megint, Babu, te pedig ülj a helyedre, holnap pedig olyan ruhát vegyél fel, ami egy középiskoláshoz méltó, ez a szoknya biztos nem az. – Az osztályfőnök volt az egyetlen ember, aki nagyjából meg tudta fegyelmezni őket, de még nála is visszapofáztak páran. Más tanár viszont nem akadályozta volna meg a csapatot abban, hogy ott kaparják ki egymás szemeit.

Forradalom au

Bloggereink még élnek... bár már nem sokáig.

Mert hát kik írnának egy kitalált forradalomról, amiben meghalnak? 

(A pszichiátria ajánlásokat bagollyal, esetleg postagalambbal küldjétek, ha megoldható)

Jó olvasást! 

x x x 

            A lány rápillantott a berepedt ablaküvegen lévő tükörképére. Egy hajtincs kiszabadult az elnyűtt sapka alól és most az arca előtt lógott. Sietve visszatömködte, és vetett egy pillantást hullasápadt bőrére, megszállottan csillogó szemeire. Kezei remegtek, már szinte nem is érezte bennük a gyűrött röplapokat, olyan erősen szorongatta őket.

        Vett egy nagy levegőt, kihúzta magát, ahogy csak tudta, és kilépett a még csendes, hajnali napsugarakban fürdőző utcára.

        – Megvannak? – kérdezte suttogva Lyla. Giger még sosem látta barátnőjét ennyire fehérnek. Az ing és a viseletes zakó úgy lógtak rajta, mint egy kisgyereken apja ruhái.

        – Ennyit tudtam – mutatta fel a lány a röplapokat. A tőlük nem messze lévő nyomdában nyomtatta ki őket, ahol a nagybátyja dolgozott. – Nem mertem többet, ha elkap valaki, mindennek lőttek.

        – Sokan már ezek nélkül is mellettünk állnak – szólalt meg mögöttük Babu. Olyan hangtalanul osont elő az árnyak közül, hogy észre se vették. – Lucia és Erik a Múzeumnál várnak.

        – Petra és Andi? – kérdezte Lyla.

        – Szintén oda mennek – felelte Giger. – Úgyhogy itt már senkire se várunk, indulhatunk.

        A Nemzeti Múzeum. Ugyanitt tört ki a ’48-as forradalom is. Amiről azt hitték, sikerrel járt, de csak rontott a helyzeten – hiszen az akkor megalakuló kormány, bár papíron magyar volt, többet ártott a népnek, mint a Habsburg birodalom valaha.

        A nép azonban nem tűrte a zsarnokságot. Mindig lesz valaki, aki kinyitja a száját, és kimondja a szót; „elég”. Mindig lesz valaki, aki nem fél az élete elvesztésétől, aki hisz a szabadságban. És mindig lesz ezer másik, akik csatlakoznak hozzá.

        A három barát csendesen haladt végig Pest kihalt utcáin. Még a korán kelők sem keresztezték az útjukat, ugyanis ezen a napon mindenki otthon maradt. Az egész országra kiterjedő sztrájkot hirdettek, és bár bizonyára nem állt mindenki mellettük, nem mertek az utcákra merészkedni. Tudták, mi fog történni. Tudtak a tüntetésről, és a fegyverekről, amiket a forradalmárok szereztek.

        Lázadó, tüntető, forradalmár. Hol a határvonal köztük? Mitől lesz valaki az egyik, vagy a másik?

        – Még másfél óra – közölte velük Erik köszönés helyett, amikor megérkeztek a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. – Mit csinálunk, ha nem jönnek elegen?

        – Jönni fognak – vágta rá ellentmondást nem tűrő hangon Giger. – Már a gyűléseken is rengetegen voltak. Az emberek felébredtek, Erik.

        – Megfutamodhatnak.

        – Ez tény – hagyta rá a lány. – De mi nem fogunk.

        – Ez már akkor eldőlt, amikor kinyomtattuk az első adag röplapot – erősítette meg Lyla. – Vagy sikerrel járunk, vagy meghalunk.

        – A kettő nem zárja ki egymást. – Petra közelített hozzájuk, Andi szorosan a nyomában. Senki sem ölelte meg a másikat, még csak nem is néztek huzamosabb ideig egymás szemébe. Most nem, amikor az idegeik pattanásig feszültek és nem tudták, hogy nevessenek, vagy reszkessenek izgalmukban.

        Még szinte gyerekek voltak mind a heten, de lélekben felnőttek. Sokan bizonyára úgy gondolták, nem érzik a súlyát annak, amit tesznek, nem fogják fel a saját halandóságukat. Pedig ők nagyon is felfogták. Már hetekkel ezelőtt felfogták, amikor is elhatározták, hogy vagy szabadon élnek tovább, vagy sehogy.

        Sokáig ültek csendben a széles lépcsősoron. Petra és Andi repülőt hajtogattak a röplapok egy részéből. Már egyébként is csak a szimbolika miatt hozták magukkal őket. Aki eljön ma, az eljön, aki nem, az nem. Már nem tehetnek semmit.

        Ahogy telt az idő, emberek kezdek szállingózni a Múzeum előtti térre. Nem beszélgettek, csak szavak nélkül nyugtázták egy-egy barátjuk megjelenését. Főleg egyetemi diákok, fiatal férfiak és a nőiességüket férfiruhák mögé rejtő lányok. De akadtak náluk idősebbek is, a társadalom minden rétegéből.

        – Hamarosan – motyogta maga elé Babu. Lucia felállt és sétálgatni kezdett; nem bírt már egy helyben ülni.

        Ahogy a tömeg gyülekezett a földön, úgy gyülekeztek a szürke felhők az égen. Hamarosan hópelyhek kezdek hullani, megültek a szürke sapkákon és fekete keménykalapokon.

        Giger gyomra összeszorult. Rájött, hogy elkezdődött, ők pedig ettől a perctől kezdve egészen a végéig a tömeg szemei előtt lesznek. Nem köszöntek el egymástól a barátaival. És már nem is tudnak.

        De talán jobb is így. Talán nem tudnák megtenni, vagy ami még rosszabb, nem tudnák tartani magukat, és könnyek között néznének szembe az elnyomóikkal.

        Andin látszott, hogy minden erejével azért küzd, hogy meg tudja állni a körömrágást, Petra rezzenéstelen arccal bámult maga elé, Erik inkább a lábait nézte.

        Nyolc órára akkora tömeg gyűlt össze a lépcső előtt, hogy nem is lehetett látni a végét. A hó egyre jobban esett és feltámadt a szél is.

        – Itt az idő – suttogta rekedten Andi, mire mindannyian felálltak és szembefordultak a dühös néppel. Rejtve megszorította Giger kezét, ennyit engedtek meg maguknak.

        – Magyarok! – kezdte zengő hangon Lucia. – Viccet csináltak ’48-ból, semmibe vették a forradalmunkat. Egy olyan kormány alattvalói, rabszolgái lettünk, amely hazugságokból és a mi vérünkből épült fel.

        – A mai napon azért vagyunk itt, mert nem engedhetjük, hogy bárki így kihasználja a saját népét – vette át a szót Giger. Az utóbbi hetekben mindannyian hozzászoktak a szónokláshoz, holott eddig egyiküknek sem ment túl fényesen. – Egy olyan országban akarunk élni, ahol minden ember egyenlő, ahol nem az számít, hogy hova születik valaki, hanem az, hogy ki lesz belőle, amikor felnő!

        A tömeg éljenzett, ők pedig folytatták. Ugyanazokat mondták el, amiket az eddigi titkos összejöveteleken, és amiket a röplapokra nyomtattak. Azokra a röplapokra, amiket most Petra, Erik és Lyla dobáltak az emberek közé.

        Közben mellékutcákon három lovaskocsi zötykölődött feléjük fegyverekkel és lőporral megrakva, vászonnal letakarva. Minden azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e ruhaszállítmánynak feltüntetni és eljuttatni a forradalmárokig, mielőtt megérkezik a katonaság.

        Épp újra Lucia kezdett beszélni, amikor rémült és dühös kiáltások hangzottak fel a tömeg bal széléről.

        – A lovasság! – üvöltötte valaki, aki már elég közel volt a lépcsőhöz, hogy Giger is értse, amit mond.

        – Még nincsenek itt a fegyverek – szisszent fel rémülten Babu.

        – Már bármelyik pillanatban… – motyogta Lyla.

        – A nyílt téren semmi esélyük az embereknek, szét kell szóródni az utcákban – szakította félbe Erik.

        – Az emberek tudják a tervet, csak meg kell adni nekik a jelet. – Lucia elkezdett lefelé futni a lépcsőn. – Valaki menjen a másik oldalon!

        Petra azonnal reagált, és ketten megálltak alulról a harmadik lépcsőfok két szélén, karjukkal a mellékutcák felé integetve.

        A forradalmárok gyorsan vették a jelet, és amilyen gyorsan csak tudtak, elkezdtek szétszóródni.

        A lovasság nem mozdult, csupán öten vágtattak a Múzeumhoz.

        – Ez az utolsó lehetőségük, hogy békében hazatérjenek – kiabálta mindenféle bevezetés nélkül az egyik férfit, feltehetően valamilyen tiszt.

        – Inkább a halál, mint a rabszolgaság! – felelte erre Andi.

        Nem tudhatták, mi lesz a tiszt reakciója erre, ezért inkább futni kezdtek a tömeggel. Giger már látta a vászonnal letakart szekereket, így odakiáltott Lylának is, hogy a Múzeum mögé menjenek.

        De nem voltak elég gyorsak. A tiszt jobb oldalán lévő egyik katona felemelte a puskáját, és tüzelt – a következő pillanatban pedig Erik elesett. A lendület vitte tovább, ahogy gurult a macskakövön, vérfoltokat hagyott maga után.

        Babu felsikoltott és megtorpant, de Lucia megragadta a karját és rángatta magával.

        – Ha megállsz, téged is megölnek! – kiabálta. Észre sem vette, de az ő arcán is könnyek folytak.

        Nemsokára elérték a kocsikat, és elkezdték kiosztani a puskákat, a lőszert és a puskaport a tolongó embereknek.

        – Ha így marad a hóesés, hamar el fog ázni a puskapor – kiabálta remegő hangon Giger.

        – Nem lesz rá ideje – kiabált vissza Lyla.

        Eldördültek az első lövések. Ők maguk semmit nem láttak a harcból, mert a rohamosan fogyó fegyverekkel voltak elfoglalva, de néhány utcával arrébb már megkezdődött a küzdelem a kormányhű katonák és a forradalmárok között.

        A puskák sokkal hamarabb elfogytak, mint a szekerek körül tolongó tömeg. Babu és Lucia egy-egy fegyverrel felszerelkezve elrohantak egy különösen hangos utca irányába, Petra és Andi megindultak egy másikéba. Lyla nem tudott rájuk nézni, Giger és Andi tekintete találkozott egy pillanatra.

        – Mennünk kell innen – kiabálta a tömegnek Lyla. – Keressenek menedéket, a fegyveresek védjék a fegyver nélkülieket!

        Giger felkapta a pár tucat magyar zászlót, amik a fegyverek alatt érkeztek, és behajította őket az emberek közé. Egyet magánál tartott, hogy legyen mibe kapaszkodnia, és ne essen össze ott helyben.

        – Siess! – sürgette Lyla, ugyanis nem messze tőlük egyenruhás katonák jelentek meg, puskákkal a kezükben. – Jobbra!

        Bevetették magukat egy mellékutcába, igyekeztek a katonák háta mögé kerülni. Sok forradalmár követte őket, és hamarosan halálhörgés és fájdalmas ordítás töltötte be a levegőt.

        Nem messze tőlük Babu és Lucia épp egy ház sarkánál bujkálva keresett menekülőutat. Füleikben visszhangzott a lövések robaja és patadobogás. Lucia lábából szivárgott a vér – egy golyó súrolta a vádliját. Hangosan zihált és próbált nem elájulni, vagy újra hányni.

        – Menedéket kell keresnünk neked – szisszent fel Babu. – Ilyen állapotban egészen biztosan nem éled túl a további harcot.

        – Nem fogok valami lyukban kuporogni, amíg ti küzdötök – felelte erre az egyre sápadtabb lány. Megígérte, hogy nem hagyja magára a barátait, és ezen semmi sem változtathatott. – Ha én túlélem, de ti mind meghaltok, azzal csak rosszabbat tesztek velem, Babu. Erik már így is halott… – elcsuklott a hangja.

        – Nem hiszem el – csóválta a fejét dühösen Babu, majd kínjukban és tehetetlenségükben mindketten elnevették magukat. Bár ez a nevetés jobban hasonlított zokogásra.

        Babu letépett egy csíkot túlméretezett ingjéből és szorosan Lucia sebes lába köré tekerte. A lány szemeibe könnyek szöktek és majdnem felüvöltött a fájdalomtól, de tartotta magát.

        – A semminél jobb – motyogta Babu, amikor végzett. – Innen mindenképpen el kell tűnnünk – folytatta egy árnyalatnyival hangosabban. Ebben a pillanatban két diák futott ki az utcából, jelezve, hogy ezt a harcot a katonák nyerték.

        – Fussatok! – kiabálta az egyik a két lánynak. Babu karon ragadta Luciát és húzni kezdte maga után. Egy közeli, keskeny mellékutcát célzott meg, ahol eltűnhetnek a lovasság elől. A katonák azonban sokkal gyorsabbak voltak náluk, főleg így, hogy Lucia nem tudott ránehezedni az egyik lábára.

        – Már mindjárt – biztatta Babu. Nem is vette észre, hogy sír. – Csak egy pár méter…

        Lövés dördült, mire mindketten lebuktak. A golyó gellert kapott fölöttük a falon és betört egy ablakot. Üvegszilánkok záporoztak rájuk, keveredve az egyre nagyobbra növő hópelyhekkel.

        Minden maradék erejüket összeszedve felpattantak és rohantak tovább, de valamelyik katona ismét tüzelt. Mielőtt Babu észbe kaphatott volna, Lucia nagyon kiáltva mögé pörült, őt pedig teljes erejével belökte a keskeny utcába.

        – Ne! – sikoltotta a lány, de már késő volt. Lucia összerogyott a macskakövön, vörös folt kezdett nőni hátán.

        Babu mellkasát pánik szorította össze, de nem állhatott meg. Nem teheti meg Luciával, hogy semmibe veszi az áldozatát, és ott helyben meghal mellette.

        Félig kúszva tette meg az utat a mellékutca végéig, majd balra vetődött és futásnak eredt. A terv az volt, hogy kiterelik a térre a katonákat, és körülveszik őket.

        De ő jelenleg azt sem tudta, merre megy.

        Néhány utcával arrébb Andi és Petra rohantak lélekszakadva a tömeg nyomában. Nem azért, mert elfogyott a lőszerük. Nem is azért, mert épp a stratégiát követték.

        Hanem mert nem messze tőlük a lovasság két hatalmas ágyút vontatott.

        – Szólnunk kell a többieknek – zihálta Andi, amikor befordultak egy sarkon. – Először valahogy ezt a problémát kell kiiktatni.

        – Előbb jussunk el a többiekhez élve – javasolta levegő után kapkodva Petra. – Azt hiszem, Lyla és Giger errefelé lesznek.

        Andi gyomra egy nagy csomóba ugrott össze.

        Szándékosan így osztották be a csapatokat, mert Giger félt, hogyha ő ott van, nem tud a feladatára koncentrálni.

        Ez egy forradalom. Tudták, hogy nagy valószínűséggel a halálukkal végződik. És azt is tudták, hogy ezt a vér és izzadság szagától terhes levegő belélegzésekor sokkal nehezebb lesz elfogadni.

        – Megéri – mondta ki hangosan Andi.

        – Megéri – ismételte Petra.

        Megálltak egy pillanatra, mert nem bírták tovább, lélegzethez kellett jutniuk. Petra gépiesen lehajolt és felvett egy megtépázott magyar zászlót.

        – Elvileg ha itt jobbra megyünk, Gigerék valahol ott lesznek – mutatott az említett irányba Andi.

        – Induljunk – bólintott Petra, és futásnak eredt, barátnője pedig követte.

        Ide-oda csúszkáltak a havas macskakövön, de sikerült talpon maradniuk. Igyekeztek nem figyelni a vérre, ami beszennyezte a friss fehérséget, próbálták kizárni a borzalmas hangokat.

        Megéri – ismételgették magukban. Tudtuk, hogy ez lesz. Vállaltuk. A szabadságért.

        A következő kanyarnál azonban kénytelenek voltak megtorpanni, ugyanis egy újabb ágyúval találták szembe magukat. A nyomukban érkező diákok közül többen felkiáltottak és azonnal megfordultak, de ott csak újabb lovasokkal találkozott a tekintetük.

        – Adjátok meg magatokat! – harsogta egy férfihang.

        Megállt az idő. Egy pillanatra senki sem mozdult, senki sem lélegzett. Andi és Petra lassan egymásra néztek, majd lassan megragadták az imént felkapott zászló két szélét.

        – Megéri – suttogták egyszerre, majd továbbra is egymásra nézve a magasba emelték a viseletes, háromszínű vásznat. Akkor sem kapták el a tekintetüket, amikor eldördült az ágyú, és mögöttük egy tucatnyi hang harsogta:

        – Szabadság!

            A hatalmas robajt Lyla és Giger is meghallották. De nem volt idejük gondolkodni rajta, ugyanis épp egy rögtönzött barikád mögött kuporogva lőttek támadóikra. A lőszer és a puskapor rohamosan fogyott, nem beszélve az emberekről.

        Az utcákon mindenhol holttestek hevertek, mindent vér borított. Már alig lehetett látni a sűrű füsttől, de aki még élt, egy percig sem állt meg.

        Talán a legtöbben már érezték, hogy elvesztek. A katonák mind létszámban, mind felszereltségben föléjük kerekedtek. Esély sem volt rá, hogy be tudják őket terelni a térre.

        Mégsem adta fel senki. Nem menekültek el, nem adták meg magukat.

        Vagy szabadon távoznak innen, vagy sehogy.

        – Lyla! Giger!

        A lányok kénytelenek voltak hátranézni, ugyanis Babu megragadta a gallérjukat.

        – Babu! – kiáltottak fel kórusban.

        – Ágyúik vannak – kiabálta kétségbeesetten a lány. Szemei kivörösödtek, arca halálsápadt volt a kosz és vér rétegei alatt. – Láttam idefele jövet. Az volt az a hatalmas dörrenés.

        – Esélyünk sincs – mondta erre egy harmincas éveiben járó férfi, aki meghallotta őket. – Mi rohamosan fogyunk, hozzájuk pedig most érkezett erősítés.

        A három megmaradt lány összenézett. Lyla és Giger nem kérdezték, hogy hol vannak a többiek – könnyedén kiolvashatták Babu tekintetéből.

        – Gondolom most az jön, hogy akkor legalább kellőképpen látványosan halunk meg – suttogta rekedten Giger.

        – Mennyi zászlónk lehet még? – kérdezte Lyla.

        Babu nem mondott semmit, csak felemelt egy koszos, piros-fehér-zöld szövetcsomót. Nagyjából három zászló lehetett.

        – Hozzátok a zászlókat! – kiabálta Giger a többi forradalmárnak címezve, de továbbra is barátait nézve. – Kimegyünk a Múzeum elé!

        Akik meghallották, elkezdték továbbítani az üzenetet még élő társaiknak. Nem kellett őket felszólítani rá, eldobták fegyvereiket és összeszedték a zászlókat.

        Mindenki értette, hogy mi következik, és nem menekültek el.

        Az üres utcákat használva igyekeztek a térre. A három lány egész úton maga elé meredt, nem néztek egymásra.

        Sokakat lelőttek, mielőtt odaértek. A reggeli tömeg tizede, ha megmaradt, szánalomra méltóan kicsinek néztek ki most ott, ahol pár órával ezelőtt még háborgó tengernek tűntek.

        – Szabadság, vagy halál! – kiáltottak fel egyre többen és többen, míg végül hangjuk egybeolvadt. Tépett zászlók emelkedtek ki a forradalmárok közül, emberek kapaszkodtak egymásba.

        A katonaság körülvette őket és célzott. Már nem szólították fel őket a megadásra. Ők is tudták, hogy értelmetlen.

        Lyla, Babu és Giger szorosan fogták a zászlókat és egymást. Együtt kántáltak a tömeggel, és barátságuk során először nem osztották meg egymással, hogy mire gondolnak, de így is tudták.

        Már alig lehetett látni a sűrűn eső hótól és a füsttől, amikor a katonák sortüzet nyitottak. 

       
           

Roxfort au

 Hát még mindig nem futamodtatok meg? Bátol latolok vagytok, azt meg kell hagyni. 

Eheti történetünkben a hét kicsi blogger roxforti diákként tengeti napjait (tudjuk, álmodik a nyomor), ahol természetesen büntetőmunkával indítják pályafutásukat - szokás szerint nem más, mint a szerencsétlenségük sodorja bajba őket. 

Jó olvasást, és köszönjük, hogy nem futottatok el!

x x x 

Az első tanítási nap reggelén Giger azt se tudta, hol áll a feje. Előző este a tanévnyitó lakoma után sokáig fent maradt, mert szeretett volna berendezkedni a szobájukba, aztán pedig elbeszélgette az időt a többi hollóhátas diákkal.
Ez különösen furcsa, mert egyébként sosem volt az a beszélgetős fajta. Általában meghúzódott a sarokban a könyvei társaságában – legalábbis amennyiben Babu nem tartózkodott a helyiségben.
Giger kicsit tartott a következő tanévtől. Jövőre ugyanis Babu már nem fog a Roxfortba járni, ő pedig majdnem teljesen egyedül marad.
Úgy döntött, ráér még ezzel foglalkozni. „A mának elég a ma baja” felkiáltással felkapta a táskáját az ágya mellől és elhagyta a hatodéves lányok szobáját. A klubhelyiségben Babu várta, karikás szemekkel és kócos hajjal, keresztben fetrengve egy fotelben.
– ’Reggelt – köszönt a lány. Giger elgondolkodott, hogy vajon életben van-e még. Nem Giger, nem kezdesz Supernatural– spekulációkba! Aztán csak biccentett és elnyomott egy ásítást. Reménykedett benne, hogy mire leérnek a nagyterembe, megreggeliznek és megtalálja, hogy hol lesz az első órája, teljesen felébred. Semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy rögtön az első napon ne figyeljen az órákon.
– Találkoztál tegnap Luciával? – kérdezte Giger, ahogy a sokadik lépcsőn baktattak lefele.
– Nem, pedig kerestem – ingatta a fejét Babu. – De nem ez lesz az első év, amikor csak az első közös óránkon látom először.
– Örök rejtély, hogy hogyan képes eltűnni a vonaton – ráncolta a szemöldökét Giger.
– Tehetséges az eltűnésben.
– Tény.
A nagyterem még gyakorlatilag üres volt. A magas kőfalak és a valódi eget mintázó mennyezet által körülhatárolt hatalmas térben enyhe rántottaillat keveredett a kávé jellegzetes aromájával. Giger és Babu megtorpantak egy pillanatra, és élvezték a hangulatot, ami csak ebben az óriási kastélyban volt jelen az egész világon.
Giger önkéntelenül is elmosolyodott. Hiába sokallt be néha a rengeteg tanulástól, hiába lett néha elege a szobatársaiból, itt úgy érezte, otthon van.
– Ott van Andi – mutatott a hugrabugosok asztalára Babu.
– Furcsállom, hogy ilyen korán előmászott – vigyorgott Giger. – Nem szokása. De fogadjunk, hogy Erik elkésik az első órájáról.
– Nem fogadunk, mert nyernél.
Elméletileg a Hollóhát asztalához kellene ülniük, de mivel senki sem volt jelen, akit zavarhatna, ha nem így tesznek, elindultak a hugrabugos lány irányába.
            Andi szemei alatt mintaszerű karikák díszelegtek, rövid, sötét haja hol göndörödött, hol égnek állt.
Giger már találkozott vele a vonaton, de akkor nem tudtak sokat beszélgetni, mert megjelentek a mardekárosok, ő pedig inkább lelépett.
Most azonban nyugodtan letelepedhetett a lány mellé, Babuval együtt.
Babu inkább lezuhant, nem telepedett, aztán ráborult az asztalra.
– Jó reggelt – köszönt Giger. – Van már órarended?
– Hogy mi? Ja, nem.
– Érdekel egyáltalán az órarended?
– Kellek én a válaszhoz?
– Tulajdonképpen nem.
Andi előtt egy szalvéta feküdt, amire úgy csepegtette a kávét, hogy a foltok és csíkok különféle formákat adjanak ki. Senkit sem lepett meg, hogy még reggeli közben is a művészeten járt az agya.
– Hello mindenki! – bukkant fel mellettük egy vörös hajú hetedéves. Lisa Turpin volt az, egy hollóhátas diák akivel Giger valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva jó viszonyt ápolt. Előző este főleg vele beszélgetett a klubhelyiségben.
– Jó reggelt – jöttek az álmos válaszok.
– Csak ezeket akartam odaadni – nyújtott át egy– egy darab pergament Gigernek és Babunak. – Órarendek – tette hozzá magyarázatképpen.
Giger gyorsan átfutott a fecnin, és megállapította, hogy idén is kénytelen lesz lemondani az alvásról.
– Nagyon szép – jegyzete meg szarkasztikusan Babu.
– Ne is mondd – forgatta a szemét Lisa. Ő sem tűnt kifejezetten kipihentnek. – Terry nekem panaszkodott, hogy ő így nem fog tudni edzésre járni. Tehetek én arról? Én csak kiosztom ezeket a vackokat.
– Így jár a rossz hír kézbesítője – erőltetett együttérzést a hangjába Giger.
– Így – fintorgott Lisa, majd szép napot kívánt nekik és tovalibbent.
– Ez az első nap, és egyeseknek már most a kviddics a legnagyobb téma. – Giger a szemét forgatta és töltött magának egy emberes adag kávét. Sehol sem ivott még olyan jó kávét, mint a Roxfortban.
– Erik is rápörgött tegnap a témára. Biztos idén is benne lesz a csapatban. Meg Lyla is – jegyezte meg csak úgy mellékesen Andi.
Giger úgy rándult össze, mintha villám csapott volna bele, Babu pedig alig észrevehetően elfintorodott.
– Ugyan már! – nézett rájuk Andi. – Hatod–  és hetedévesek vagytok. Nem gondoljátok, hogy ez a viselkedés egy kicsit túl éretlen a korotokhoz képest?
– Én? Éretlen? Megmondalak – nyújtotta rá a nyelvét Giger, mire egyikük sem állhatta meg nevetés nélkül.
– De tényleg – komorodott el Andi. – Erik egy mardekárossal jár, ti meg még csak arra sem vagytok képesek, hogy egy légtérben tartózkodjatok velük.
– Képesek vagyunk rá, csak nem akarjuk. Nagy különbség.
– Hogyne.
– Az, ha mondom.
A két lány egymás szemébe meredt egy pillanatig. Babu tekintete ide– oda cikázott közöttük. Sosem veszekedtek, de ebben az egy ügyben évek óta nem sikerült zöld ágra vergődniük.
Végül szavak nélkül megegyeztek, hogy – ismét – elnapolják az erről folytatott beszélgetést, és mindenki visszatért a reggelijéhez.
Közben szépen lassan megtelt körülöttük a terem. Ásítozó diákok talárba burkolt hada özönlött be az ajtón. Mind ráérősen letelepedtek a saját házuk asztalához. Mikor a Draco Malfoy, Lyla és Petra által vezetett mardekáros csoport is megérkezett, Giger gyorsan megitta a maradék kávéját, lesöpörte magáról a morzsákat és felpattant. Nagy igyekezetében rálépett saját talárjára és majdnem elterült a kőpadlón, de szerencsére sikerült megőriznie az egyensúlyát.
– Szerencsétlen – nevetett rá Andi.
– Megszoktam – vigyorgott Giger. – Babu, hol lesz az első órád?
– Hagridnál.
– Akkor majd ebédnél összefutunk.
Azzal Giger kibattyogott a nagyteremből és elindult az év első bűbájtanórája felé.

Szokásához híven jóval hamarabb ért oda, mint ahogy az óra kezdődött, így hát letelepedett az egyik elöl lévő padba, kipakolta maga elé a könyveit, majd elkezdte felmérni a környezetét.
A bűbájtantermet mindig is otthonosnak találta. A tanári asztal mögött könyveket tornyoztak fel, ugyanis az apró Flitwick professzor ezek nélkül nem látszott ki a bútordarab mögül. Az egyik falban végig hatalmas ablakok helyezkedtek el, rengeteg fényt biztosítva a bent tartózkodóknak. Az ezzel szemben lévő fal előtt polcokat helyzetek el, és egy nagy faládát. A polcokat könyvek, pennák és mindenféle poros, hétköznapi tárgyak foglalták el, amelyeket gyakorláshoz használtak a diákok.
Gigert révületéből Luna Lovegood térítette magához. A szőke, álmodozó tekintetű lány némi fáziskéséssel rámosolygott, majd leült mellé.
Giger nagyon kedvelte a lányt. Szinte biztos volt benne, hogy Andi pedig szerelmes belé.
– Szia Luna! Hogy vagy? – kérdezte Giger, mivel jobb nem jutott eszébe. Szociális analfabéta lévén összesen így tudott beszélgetést kezdeményezni, már ha megtette egyáltalán.
– Köszönöm, jól – mosolygott Luna. Mindig úgy festett, mint aki egy másik világban él, és Giger pont ezért szeretett vele lenni.
Beszélgettek egy kicsit a nyárról, de hamarosan be kellett fejezniük, mert megérkeztek a többiek is, és kezdetét vette az óra.
Flitwick professzor bal lábbal kelt fel, ezt a vak is láthatta. Alapjáraton meglehetősen jókedélyű ember volt, most azonban pillanatok alatt elveszítette a türelmét. Egy rövid bevezetés után felírt néhány bűbájt a táblára, és kiadta, hogy gyakorolják ezeket ismétlésként.
Párban dolgoztak, Luna és Giger azzal kezdték, hogy az egyikük megfogott egy könyvet, a másik pedig magához hívta, aztán cseréltek.
Gigernek be kellett ismernie, hogy kijött a gyakorlatból. A bűbájtant mindig is szerette, és általában jól is ment neki – a problémák inkább a szerencsétlenségéből adódtak.
Az első haragos pillantást akkor kapta, amikor magához bűvölte a könyvet Lunától, de nem sikerült elkapnia, és hátba vágta vele a pöttöm professzort.
A másodikat akkor, amikor ugyanezt eljátszotta egy székkel is. A lány továbbra is a könyvet akarta magához hívni, mégis a szék indult meg felé, ő pedig ijedtében félreugrott.
– Nem szeretnék még egyszer szólni – figyelmeztette Flitwick a maga magas hangján.
– Elnézést, professzor – motyogta a lány.
– Talán átugorhatnánk egy másik bűbájra – javasolta Luna.
– Talán eláshatnám magam – sziszegte a fogai között Giger. – Jó, rendben – folytatta hangosabban.
Egyetlen egy további bűbájra volt szüksége ahhoz, hogy végleg elkönyvelje: ez még csak annyira se az ő napja, mint a többi.
Amikor ugyanis megpróbálta a levegőbe repíteni a bűbájtankönyvét, átesett a széken, amit az előbbi mutatványa után nem tolt vissza a helyére, és a könyv lendületből kivitte az egyik ablakot.
A hatás nem maradt el.
Az üvegcsörömpölést meghallva mindenki azonnal befejezte a gyakorlást, és felváltva meredt hol rá, hol az ablakra, hol a professzorra. Giger beletörődő arccal meredt maga elé, abban reménykedve, hogy nem kezd el rángatózni a szeme.
És így történt, hogy a lány már az első tanítási nap első óráján bezsebelt egy büntetőmunkát.
xxx
Babu eközben épp egy susnyáson vágtatott keresztül másik tíz társával együtt. (Mert miért is lennének párosan, ha egyszer az iskola imádja a diákok párban dolgoztatását?) Hagrid nyomát követve eljutottak egy kis tisztásra. Ki tudja, hol lehettek, talán a Tiltott Rengeteg egyik kevésbé ismertebb szegletének szélén, mindenesetre ha Hagrid nem tapossa ki nekik az utat, sosem találták volna meg.
 –  Mi ez?
 –  He?
 –  Ugye nem…?
Ezek a kérdések repkedtek a levegőben.
 –  Hippogriff fiókák! –  Hagrid arcán olyan mosoly ült, mintha… nos, mintha három pelyhes fiókára tekintett volna. Mert így is volt. Babu tágra nyílt szemekkel meredt a pihegő, félig szürke tolltól borított fiókákra. Vagy csikókra. Na most melyik? Meg kell kérdeznie Eriket.
 –  De rondák! –  nyögte be valaki, eloszlatva a csillámport Babu lelki szemei elől.
 –  Dehogy is rondák! –  háborodott fel Hagrid olyan hagridosan szelíden. –  Nézzétek, még csak egy hetesek…

 –  Képzeld, még csak szürke pelyheik vannak, annyira zabálnivalóak! És tudtad, hogy a csőrük először tányérszerű, hogy az előre megemésztett pépes táplálékot ne folyassák ki, mikor az anyjuk eteti őket?
Giger, aki eddig megadóan hallgatta Babu ömlengését a hippogriffekről, azt bámulva, ahogy Andi az ebédhez járó kenyérről lepergő lisztből mintákat rajzol az asztalra, most pure szenvedéssel a hangjában felkiáltott.
 –  Babu, eszem!
 –  Oké, bocsi, befogom –  kapott észbe a lány. –  Amúgy mi volt bűbájtanon? Nem nézel ki jól.
Giger horkantott.
 –  Én sosem nézek ki jól.
 –  Egyikünk sem néz ki jól. Soha –  szúrta közbe Andi.
 –  Amúgy büntetőmunkát kaptam –  adta meg magát Giger, mielőtt Babu tiltakozhatott volna a “ronda vagyok” propagandájuk ellen.
 –  Micsoda? Miért? Azt csak Potter és Weasley szokott kapni –  pillantott Babu laposan a két fiú felé.
–   Pacsi Giger, én is büntetőt kaptam. Azt hitték, hogy ellógtam az órámat, amikor csak veszettül eltévedtem –  morogta Andi. –  Hé, mit néztek így rám, a tájékozódási képességem pocsék.
 –  Ejnye Andi –  kuncogott Babu. –  De legalább Gig nem lesz egyedül. Úristen nézzétek –  fagyott le hirtelen Babu.
 –  Mi az? –  követte a lány pillantását Giger, míg Andi újra elmerült a liszt– artban.
 –  Az a srác.
 –  Melyik?
 –  Akinek fekete haja van, ott megy, nézd!
Giger nem találta.
 –  Tutira kém. Vagy az lesz. Nézd azt az angolos arcszerkezetet… –  És Babu beleesett a magas, sötét hajú angol fiúba, aki három másodperccel később leült…
a Mardekárosok asztalához.
 –  Basszus… –  borult Babu az asztalra, Giger felszisszent, Andi alkotott.
E kis közjáték után úgy döntöttek, sétálnak egyet a kertben, mert Andinak elege lett a sok emberből, kint meg hideg volt, így ott kicsit egyedül lehettek.
 –  Ez szar ötlet volt… –  cidrizett Babu, Andi viszont felszabadultan nyújtózott, majd Giger mellé lépve megfogta a lány kezét. Bent nem mindig volt mersze hozzá.
 –  Piton úgyis a pincébe zár büntetőmunkára, ki kell élvezni a szabadságot.
Giger fintorgott, de finoman megszorította barátnője kezét.
 –  Kíváncsi vagyok vajon milyen büntetőmunkát kapok Flitwicktől –  merengett.
 –  Szerintem ránéz a jegyeidre és elenged –  érvelt Babu. Giger köztudottan sokat tanult, és ez meglátszott a jegyein is.
 –  Tuti nem.
 –  De.
 –  Nem.
 –  Mindig egyel jobban de! –  csapta le a magas labdát Babu.
 –  Ilyet nem ér!
 –  Calm Gig –  szólt közbe Andi.
 –  Najó –  dobta át a vállán roxfortos sálját Babu – , nekem meg kell keresnem Eriket.
 –  Miért? –  vonta fel a szemöldökét Andi.
 –  Mert… Mesélnem kell neki valamiről.
Ezzel elrohant.

 pár órával ezelőtt.

Izgatott volt és boldog, mégis szörnyen érezte magát. Aludt vagy három órát, és mivel a kávé ízé vasra és szomorúságra emlékeztette, még az ital sem tudott menteni a helyzetén. Korán kelt, amikor rájött hány óra morgott egyet és kimászott az ágyából. Mindenki aludt, a Hugrabug házból csak ő volt ébren, és utálta ezt.
A leghalkabb mozdulatokkal vette fel egyenruháját és kaparta össze magát, legalábbis megpróbálta, pár éve feladta, hogy a haja álljon is valahogy. Szabadszellem volt.
Lehet, hogy háza az igazak álmát aludta, de az iskola folyosóin már lézengtek a diákok, egyesek izgatottan nevetgélve beszélgettek, mások pedig alig bírták nyitott szemmel. (az utóbbi csoportba tartozott ő is)
Körbenézett a hosszú folyosók, lépcsők és ajtók útvesztőjében, majd elkezdett követni két Griffendéles diákot, akik szinte csurgó nyállal tárgyalták mennyire hiányzott nekik az iskolai koszt.
Az ebédlőben sokkal többen voltak mint számított rá. Mármint a több azt jelenti, hogy nem öt diák ült az asztaloknál szétszórva, hanem tíz. Ilyenkor legszívesebben rákiabált volna emberekre „Te jó ég miért vagy te ébren ilyenkor, takarodj vissza aludni!”.
De persze nem kiabált, csak leült az házának asztalához.
Igazából nem szokott reggelizni, nem volt éhes, így csak bámulta az embereket.
Hugrabugosok alig voltak a helyiségben, ő meg két társa ült csak az asztalnál, akiket nem ismert fel. A gyönyörű barna bőrű lány, hozzá is szólt.
–  Andi, hé – riadtan kapta fel a fejét. Rémült arcát látva a diák elnevette magát és legyintett. – Semmi hagyjuk, csak érdekelt, hogy telt a nyarad, de látom fáradt vagy ehhez. – És ezzel vissza is fordult a lányhoz kit legjobb emlékei szerint Sisinek hívhattak.
Itt lett volna az ideje, hogy megtanulja a neveket.
Miközben próbálta egyesével beazonosítani az őt körbevevő emberek nevét és arcát, megérkezett Giger és Babu.
…
A reggeli végeztével mindegyikük órára indult, három különböző irányba kellett menniük legnagyobb szerencsétlenségére.
A többi Hugrabugos pedig már korábban elindultak csapatokban, szóval az árnyékként követés esélye is elúszott.
Várta Pitonnal az óráját, volt a férfiban valami elképesztően szomorú kisugárzás, amit keménységgel leplezett. Ezenkívül értette, miről beszél az órán, és valahogy elérte, hogy a lány figyeljen rá.
Szinte biztos volt benne, hogy jobbra kellett térni a negyedik beugrásnál, most mégis egy olyan elágazáshoz tévedt ahol soha nem járt. Vagy nyolc irányba lehetett onnan menni, abból pedig kettő lefelé vezetett, három felfelé.
Azt sem tudta hányadik emeleten volt.
Be kellett volna szereznie egy térképet, esetleg iránytűt. Nem is tudta, hogy kell használni egy iránytűt! Kit áltatott?
Végül egy  szűkebb lépcsőt választott ami lefelé vezetett. Sötét, félhomályban úszó folyosón kötött ki. Persze, hogy egy átkozott elhagyatott folyosón találta magát, remélhetőleg pókokkal meg egyéb dolgokkal amikkel nem akart ma reggel találkozni.
McGalagony professzor is közöttük volt.
De a sors utálta őt.
A nő fürge járásával azonnal mellette termett, szúrós szemeivel végigmustrálta a lányt, látszólag bal lábbal ébredt, még a haja sem ugyanabban a rendezett kontyban állt.
–  Ellógunk, csakugyan? A tanév első órájáról?
–  Ne...nem é..én.
–  Büntetőmunka.

Albérlet au

Üdvözlet, bátor harcos, kinek volt mersze a blogon maradni!

Klassz dolog önálló és független életet élni, eltartani saját magad, amennyiben a dolog nem tartalmaz napi szintű gázrobbanásokat, gyilkossági merényletet, koffeinmérgezést, vagy egy nappaliban tartandó pankrációt. Mentségünkre szóljon, mi megpróbáltuk. Így született meg az AU, amelyben érett, felelősségteljes egyén módjára egy albérleten osztozunk.
Jó olvasást, és ezúton is nagyon szépen köszönjük a visszajelzéseket és feliratkozókat! ^^

x x x

A túlzsúfolt konyhában Giger állt egyedül egy halom mosatlan edény társaságában. Elmélyülve bámulta a vízforralót, ami gyanúsan sokáig melegítette azt a vizet. Majd miután leforrázta kávéját leülni igyekezett, de aztán ránézve a konyhaasztalra eszébe jutott, hogy valamitől székeik még mindig ragadtak, és nem ő lesz az aki kideríti a rejtélyes anyag mivoltát.

Szóval csak felült az asztalra.

Azon gondolkozott le kellene szoknia a koránkelésről. Próbálkozott mindennel, hiába húzta vissza barátnője reggel az ágyba, az sem segített.

Talán ló nyugtató, gondolta.

Babu és Lyla szobájának ajtaja nyílt ki, az utóbbi lány sétált végig meglepően éberen a folyosón ami a konyhába vezetett.

– Reggelt – köszönt Lyla a másik lánynak. – Akarom tudni, miért nem egy széken ülsz?

– Legyen elég annyi, hogy te sem ott fogsz.

Lyla leforrázta a saját kávéját, ám hiába kapcsolta ki a gépet, az tovább zúgott.

– Szerintem ez fel fog robbanni – telepedett le Lyla a csempére.

– Valószínűleg – értett egyet Giger.

Lyla egy Disney számot kezdett énekelgetni az orra alatt, Giger pedig fejben átfutotta a mai napi teendőket. Aztán el is engedte őket.

A következő ember, aki feltűnt a helyiségben Babu volt, ő még annyira az ágyban hitte magát, hogy róka plüssét is markában szorongatta, viszont kialudtnak tűnt. Hát aki elérte, hogy övé legyen a puhább matrac, még szép, hogy jobban aludt, mint a többi lakótársa.

Amikor beköltöztek egy francia ágyat, két emeleteset és egy kanapét találtak. A kétszemélyes fekvőhelyet rögtön Andi és Giger foglalta el, a többiért pedig ádáz csata ment, ugyanis az egyik felső ágy nagyon kényelmes matraccal rendelkezett, a kanapé meg igencsak kényelmetlen volt. Mindenki a legjobb helyért küzdött, a legrosszabbat igyekezték elkerülni, így gyakran előfordult, hogy ketten fészkelődtek be egy ágyba, vagy Andi és Giger kapott nem kívánt társaságot maguk mellé. Napközben meg már mindegy volt, úgyis mindenki oda telepedett le, ahol helyet, de legfőképp nyugalmat talált (nem mintha bármelyikben túltengés lett volna). A lakásban egy nappali volt, az említett kanapéval, két karosszékkel, meg egy babzsákfotellel, amik szintén állandó vita tárgyát képezték. Emellett ott állt a hatalmas könyvespolc, ami így is túl kicsinek bizonyult, mert a szoba különböző pontjaiban helyezték el az ott el nem férő regénykupacokat. A sarokban, a dohányzóasztalon, az ülőhelyek mellett, vagy épp a helyiség közepén, csak hogy kéznél legyenek. A konyha se volt kevésbé zsúfolt, pláne azért, mert az ottani szekrények tartalmának nagy része mosatlanul pihent a csapban, a pöttöm mosogatógépben, az asztalon, vagy épp a földön. Hiába volt a legnagyobb helyiség, heten igencsak szűkösen fértek el. A maradék cuccaikat kénytelenek voltak a három hálószoba szekrényeiben és íróasztalaiban elhelyezni, esetleg a fürdőszoba szennyesében, de így is gyakran felcserélték őket, vagy találtak gazdátlan ruhadarabokat.

A délelőttjeik általában csendesen teltek, a korábban kelők, Giger, Babu, Lyla és általában Petra kivonultak a konyhába, megreggeliztek, aztán halkan beszélgettek, vagy épp visszavonultak a laptopjaikkal valamelyik zugba. Rendszerint ezeket a cselekvéseket nem egyeztették össze, de mindenki hozzászokott, hogy félálomban csak magának csinál kávét és egymást váltják az evéssel a konyhapadlón. Az egyetlen dolog, amit többé-kevésbé együtt csináltak, az az ebéd volt, de a furcsa étkezési szokásaikkal ez nem kis kihívás nap, mint nap.

– Mornin' – ment ki a konyhába az igencsak morcos Petra is. Vizet forralt és csinált magának egy feketeteát, majd ugyanilyen jókedvvel vissza is vonult volna, hogy bevackolja magát a sarokba egy könyv társaságában, de a többiek egy kis mérlegelés után hozzá mertek szólni.

– Nagyon éberen nézel ki, szívem, meddig voltál fent? – vigyorgott rá Lyla a földön ülve. Hátát a hideg csempének döntötte, ujjatlan pólójára pillantva Giger rögtön fázni kezdett, pedig rajta még pulcsi is volt.

– Hagyjál, sorozatoztam – válaszolta Petra, bár inkább morgásnak tűnt.

– Most meglepődtem – nevette el magát Giger, Babu meg csak csendben mosolygott. Ő a pulton foglalt helyet, bár egyszerűbb lett volna, ha mindannyian fognak egy szivacsot és letörlik a székeket, de nem az egyszerűség hívei voltak, annyi bizonyos. Végül Petra csendben visszacsoszogott a madárkás pizsamájában, a többiek pedig vállat vontak. Lyla feltápászkodott, hogy elrakja a müzlis tálat, amiből evett, de miután a mosogatógépet tele találta, inkább a csapban lévő mosatlan kupacra tette. Giger elszörnyedve nézett rá, így elkezdte kipakolni a tiszta tányérokat, mire a többiek sóhajtva segítettek.

Öt perccel később Petra tért vissza, sokkal jobb kedvvel.

– Felébresztettem Andit, aki mondjuk most utál, de csinálok neki kávét és folytatjuk a sorozatot – mosolygott.

– Tipikus – forgatta a szemét Giger. – Legalább őt hagytad volna, tudod, hogy a kevés alvás után használhatatlan.

– Nekem nem kell semmire, csak hogy szenvedjen velem.

– Ch.

Ezek után nem csináltak semmi különöset. Lyla és Giger a nappaliba mentek, ugyan megpróbáltak csöndben lenni, de miután utóbbi majdnem átesett egy könyvkupacon, a szitkozódásra a kanapén alvó Erik is felébredt. Morogva konstatálta, hogy minden végtagja elzsibbadt és a háta is fáj, bevonult az egyik hálóba és visszaaludt. Luciát egyig nem látták, valószínűleg azért, mert már fent volt a nap, mikor aludni ment. Babu elfoglalta az egyik íróasztalt, előszedte a rajzos cuccait az egyik fiókból, ahol legutóbb még talált minimális helyet a dolgainak, majd zenét hallgatva festegetni kezdett. Petra és Andi teljes sokkban néztek meg egymás után négy részt, miközben összesen egyszer mozdultak ki a franciaágy kényelmet és meleget nyújtó takarói alól. Lyla és Giger elfoglalták a nappalit, az immár átöltözött lányok egy-egy könyvvel vonultak el. Az alacsonyabb kierőszakolta magának a puffot, egy idő után fejjel lefelé lógott rajta, Giger pedig az egyik fotelt foglalta el, keresztben végignyúlva.

Délután kettő lehetett, amikor végre komolyabb mozgolódás támadt. Épp mindenki a konyhában gyülekezett, bár nem feltétlenül önszántukból. Babu, Giger és Lyla a helyiséget próbálta rendbehozni (utóbbi kissé ugyan húzta a száját), Petra épp újabb adag popcornért somfordált ki, ám legnagyobb bánatára a többiek nem engedték vissza, Lucia Andit is kirángatta a laptop mögül, Erik pedig valami kaja után nézett volna, de őt se engedték egyedül enni.

– Na jó, ki csinál ebédet? – tette fel a nagy kérdést Petra, mire mindenki egy emberként Gigerre pillantott.

– Ne nézzetek így rám, felejtsétek el. Egész múlt héten én főztem, és amúgy tanulnom kell, hamarosan vizsgám lesz – rázta a fejét a lány.

– Ugyan, mindig tanulnod kell és az a hamarosan két hét múlva lesz – nézett rá Lucia.

– Akkor miért nem csinálod meg te a kaját? – védte meg barátnőjét Andi.

– Jó, nyugi, majd én csinálom – adta meg magát Lyla.

– Na, megint mirelitet eszünk – forgatta a szemét Erik.

– Akkor te is csinálhatnád... Mindegy, segítek – mosolygott Babu.

A többiek megvonták a vállukat és elmentek a dolgukra, míg a lányok leültek a két immár megpucolt székre, amit időközben sikerült megszabadítani a ragadástól. Már csak öt maradt.

– Oké, mit főzzünk? – kérdezte Lyla.

– Rántotthús?

– Tegnapelőtt ettünk azt. Spagetti?

– Nincs itthon tészta. Nézzünk inkább szét a hűtőben.

Már majdnem kipakolták a teljes tartalmát, de nem sok mindenre jutottak. Mikor elkezdett csipogni, hogy kezd túl meleg lenni bent, becsukták a hűtőmágnesekkel és post itekkel díszített ajtót. Azt szokta Giger vagy Lucia kétnaponta átrendezni, merő unalomból.

– Akkor lesz krumplipüré és halrudacska – közölte Lyla, Babu meg lemondóan bólintott, mást úgyse tudtak volna csinálni. Bekiábaltak a többieknek és tudatták velük a választásukat.

– Nem szeretem a halat – ordított ki a szobából Erik.

– Laktózmentes tejet tegyetek a krumpliba – szólt ki Andi is.

– Akkor lesz csirkefalat is, ne hisztizzetek, nincs más, ha meg ezzel is bajotok van, mindjárt porból csinálom azt a pürét, vagy inkább megmérgezem! – Lylának kezdett elfogyni a türelme.

Letelepedtek a padlóra egy nagy adag krumplival, amit elkezdtek megpucolni, miközben próbáltak valami megoldást találni, ugyanis ritkán volt rendes főtkaja, legtöbbször mirelit, vagy hideg étel, de azt is csak akkor, ha valaki nem felejtett el vásárolni. Mondjuk megvolt, hogy kinek mit kéne csinálnia, valakinek a mosatlan ruhákkal kellett foglalkoznia, más a vásárlást intézte, meg a konyhai eszközöknek is volt elméletben felelősük, de mindenki erős hajlamot mutatott a dolgaik elhanyagolására. Így eshetett meg, hogy mindenhol káosz uralkodott és többször kellett pizzát rendelniük, mint amennyinek a pénztárcájuk örült volna. Sóhajtva vették tudomásul: úgy sem fog semmi változni, majd inkább mindketten felálltak, hogy kidobják a krumplihéjakat és nekiálljanak főzni.

– Gyerekek, ki égette a fazékba a tejbegrízt és hagyta ott? – üvöltötte ki Lyla, hogy meghallják.

– Én voltam – jött a hasonlóan hangos válasz Petrától. – Sorry, nagyon éhes voltam, aztán fáradt.

– Kösz, hogy megkínáltál bitch – hallatszott Andi hangja is.

A két konyhatündér felsóhajtott, majd Lyla elkezdte kimosni a fazekat, Babu pedig felvágni a krumplit. Igazából megszokták, hogy a lakásban se a takarítás, se konyhaművészet nem volt egy elterjedt dolog.

– Guys, mi van a wifivel? Épp live-ban rajzolnék – kiabált megint Petra.

– Nekem sem megy, pedig sorozatoznék – panaszkodott Andi.

– Indítsátok újra a routert – harsogta Lyla.

– Próbáltam háromszor, továbbra se megy – üvöltött Erik is.

– Akkor engedjétek el, a technika utál minket, megszoktuk – mondta Babu, aki már meg sem lepődött, gimis évei alatt bőven hozzászokott a koleszban.

– Maradjatok már csöndben, tanulnék! – elégelte meg a kiabálást Giger, bár ő is felemelte hangját, hogy biztosan meghallják.

– Kuss legyen, én anyummal próbálnék beszélni – szállt be a beszélgetésbe Lucia is.

– Akkor költözzetek el – zárta le a témát Petra, majd elindult, hogy kezelésbe vegye ő is a wifit.

– Ezt megbeszéltük – mondta Lyla Babunak, majd felrakták az immár tiszta edénybe a krumplit és berakták a halrudacskát és csirkefalatkákat a sütőbe és nekiálltak, hogy lepakolják az asztalt, lepucoljanak még két széket és megterítsenek. Ezt általában mindig az intézte, aki a kaját is, így mondjuk Andi vagy Erik soha, Giger pedig állandóan.

xxx 

Az ételek elkészítésénél már csak a társaság összegyűjtése számított nagyobb művészetnek. Eriknek általában órákig tartott, mire megtette azt, amire kérték, Petra mindig pont ebéd előtt találta ki, hogy ő tulajdonképpen nem is éhes, Lucia pedig nem szerette, ha belepiszkálnak az amúgy is kusza napirendjébe.

       – Ebéd! – kiabálta Lyla immár harmadszor. Úgy érezte, hamarosan tűréshatára végére ér.

           – Jövök már! – kiabált vissza Giger. – Csak még befejezem ezt az oldalt.

           – Nem fejezel be semmit, hanem idevonszolod magad! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Lyla. – És szólj a barátnődnek is!

           Andi ugyanis a füle botját se mozdította a hívásra.

Giger végül előkerült, és némi morgolódás közepette letakarította a többi széket is.

           – Nem hiszem el, hogy senki sem tud rendet tartani maga után – zsörtölődött.

           – Rendmániás – vetette oda Petra, és levágta magát az asztalhoz.

           – Nem vagyok az – vágta rá Giger. – Hagyj békén és egyél!

           – Te hagyj békén engem!

           – Békén vagy hagyva!

           – Menj haza inkább!

    – ITT LAKOM!

    – Fejezzétek be! – szólt közbe Lyla, és levágta az ebédet az asztal közepére.

Mindkét lány vetett rá egy sértődött pillantást, és hozzáláttak a halrudacskákhoz.

– Hol van Erik? – kérdezte néhány perc nyugalom után Babu. Mindannyian körülnézték, hogy maguk is megbizonyosodjanak róla; a fiú bizony nem érkezett meg az asztalhoz.

– Gondolom képtelen felkelni a kanapéról – vont vállat Andi. – Legutóbb ott láttam.

– Tipikus – sopánkodott Lyla, majd Gigerrel együtt kivonultak a nappaliba. A kis társaság kevés dologban értett egyet, de azt mind úgy gondolták, hogy a közös ebédről meglógni egyenesen bűn.

– Erik! – förmedt rá Lyla. – Ebéd.

– Hagyjatok békén – morogta a fiú, és hasra fordult, arcát egy párnába temette, mintha ezzel lezárhatná az ügyet.

– Neked meg mi bajod?

– Éhes vagyok – nyögte bele a párnába.

Lyla vetett Gigerre egy sokatmondó pillantást.

– Akkor talán enned kéne – javasolták neki egyszerre.

– Eh – felelte erre röviden és tömören Erik. Sötét haja úgy állt égnek, mint egy sündisznónak, és egy hullába több méltóság szorult, mint belé, ahogyan ott feküdt nyöszörögve.

– Kelj fel és vonszold ki magad a konyhába! – utasította Lyla, mire a fiú még csak nem is reagált.

– Jól van, oké – mondta halálos nyugalommal a hangjában Giger, majd kisétált a konyhába. Lylának annyi ideje se volt, hogy megkérdezze, mégis mit csinál, már vissza is tért, kezében egy pohár vízzel.

– Ha nem kelsz fel magadtól, rád öntöm – közölte Erik hátával.

– Úgyse teszed – jött a párna által tompított válasz.

Erre Giger megvonta a vállát, és nemes egyszerűséggel valóra váltotta fenyegetését.

Erik felordított és abban a pillanatban felpattant, villámló szemekkel meredve a lányra.

– Én szóltam.

Választ sem várva visszavonult az ebédjéhez, Lyla mellette, Erik szorosan a nyomukban – hangosan panaszkodva.

Az étkezés ezek után viszonylag zökkenőmenetesen zajlott. Babu egyszer magára borította a tányérja tartalmát, de szerencsére nem tört el semmi, amiért tapsviharral jutalmazták magukat.

– Elmehetnénk moziba – vetette fel Petra, amikor már leszedték az asztalt és épp mindenki készült visszatérni a saját dolgához.

– Tegnap voltunk – mutatott rá Andi.

– Igen, de meg akarom nézni az új Marvel filmet.

– Tegnap néztük.

– Igen, de még egyszer.

– Tegnap néztük másodjára.

– JÓ, HAGYJÁL BÉKÉN – zárta le a vitát Petra. Megzabolázhatatlan fürtjei égnek álltak, minekutána a nap folyamán elszakította a hét tizenkilencedik hajgumiját.

– Én elmegyek – ajánlotta Giger. – Ha megvárod, amíg befejezek egy tételt.

– Majd befejezed, ha visszajöttünk.

– De…

Petra hozzávágta a dzsekijét, amivel elérte, hogy a lány befogja a száját és beletörődjön a sorsába.

– Még valaki?

Andi elvonult rajzolni, Lyla finoman szólva besokallt a Marvel filmektől, Lucia magára zárta az ajtót és senki sem akarta tudni, hogy mit csinál mögötte, Erik pedig még mindig duzzogott a vizes incidens miatt. Babu azonban úgy döntött, csatlakozik hozzájuk.

– Ha már elmentek, hozzatok valami kaját vacsorára – szólt utánuk Lyla, mielőtt elindultak.

– Tudom – kiabált vissza az ajtóból Giger.

– Nem fogunk – mondta vele egy időben Petra.

Lyla csak a szemét forgatta és elfoglalta a babzsákfotelt a laptopja társaságában.

Szökés I.

Üdvözlünk a káoszunkban, kedves, ártatlan, eltévedt olvasó!

Hogy hol is jársz pontosan? Azt hiszem, ezt nehéz megmagyarázni, ha tudni szeretnéd, akkor inkább az oldalon keresgélj tovább, aztán ha vagy olyan elvetemült, akkor térj vissza ide. Itt már egy kalandra invitálunk, először bemutatjuk, hogyan is szöktünk meg együtt otthonról, aztán később jönnek az ezután történt bajba jutásaink, amikbe egy (véletlenül sem lopott) időgéppel keveredtünk. Jó olvasást, aztán nehogy véletlenül itt ragadj, mert a káoszunkért, őrültségért és elmebajért nem vállalunk felelősséget!

x x x

Egyszer volt, hol nem volt egy világ, ahol a fiatalok alkohollal töltötték ki az űrt az életükben, fiúzni/csajozni jártak éjjelente, felvásárolták az új és drága ruhákat minden bevásárlóközpontban, miközben nem tudták, mi hiányzik a boldogságukhoz. Ebben a világban léteztek olyan egyedek, akik bár alapjaikban talán nem különböztek, egy teljesen más fajt képviseltek. Ezek voltak a bloggerek. Ők nem próbáltak görcsösen beilleszkedni, de kilógni sem, csupán önmagukat adták egy olyan világban, ahol az egyediség kezdett nyomtalanul eltűnni.  Hogy ez sikerült-e?

Többé-kevésbé.

Na jó, legtöbbször inkább kevésbé, de volt egy előnye is, hogy ebbe a fajba tartoztak:

Nem voltak egyedül.

Ha valakinek rossz napja volt, bántották, vagy szimplán csak egy virtuális ölelésre volt szüksége, csak felugrott a csoportchatbe, ahol nem csak hogy emberként kezelték, de szerették is azért, ami. Nem próbálták megváltoztatni, átformálni az ízlését, tömeggé tenni, egyszerűen úgy szerették egymást, ahogy voltak. Ha pedig valakinek a feje felett összecsaptak a hullámok, mind készen álltak szedni a sátorfájukat/cókmókjukat/karaktereiket/pandáikat, hogy a másikat kimentsék. Bár ezt eleinte csak képletesen értették, kezdett a körülöttük lévő világ összeomlani. Már nem érezték jól magukat, az írással sem tudtak kikapcsolódni, és a napjaik egyre fájdalmasabban teltek. Megpróbáltak mindent, többet beszélgettek, fandomokba merültek (nem mintha az enyhítette volna a szenvedést, csupán más élményt adott és azt ők választották… többnyire) még alkoholba is fojtották bánatukat, így egy elképzelhető jövőképet is kaptak magukról alkoholista macskatartókként, akik beleuntak a világ borzadalmaiba

De egyszer elhatározásra jutottak és miután a közös öngyilkossági és temetési terveket eltették későbbre, valami egészen mást találtak ki. Ezt meséljük most el nektek....

x x x

Az ötlet egy esős, szürke és hideg délutánon pattant ki a fejéből. No nem mintha ezelőtt nem gondolt volna rá, csupán eddig egyszer sem tette meg azt a bizonyos első lépést. Egyszer sem határozta el magát igazán.

Ezen a napon azonban végleg betelt a pohár.

Giger éppen egy bögre forró teát zsákmányolt a konyhában amikor édesanyja hazaért a szülői értekezletről. Sosem stresszelt a szülőik miatt. Anyja általában unott arccal esett haza róluk, esetleg megölelte lányát, amiért - sok diákkal ellentétben - vele nincsenek problémák az órákon.

Ez az alkalom azonban más volt. Giger látta édesanyján, hogy történt valami. Valami, ami határozottan elfárasztotta a nőt.

– Na, mi volt? – kérdezte óvatosan a lány. Mindketten letelepedtek a konyhaasztal mellé. Giger a teája egy részét a kezére löttyintette, és felszisszent a fájdalomtól, de több figyelmet nem szentelt az esetnek. Megszokta.

– Az osztályfőnökötök kétségbe van esve, a szülők meg ugyanolyan menthetetlen esetek, mint az osztálytársaid. Legalábbis egy jelentős részük.

Hát, ezzel nem mondott újat. Gigert nem egy osztálytársa szüleivel összehozta már a balsors, és ő két másodperc alatt levonta ugyanezt a következtetést.

Mindenesetre, ezt inkább nem említette meg.

– Bővebben?

– Az osztályfőnököd elmondta, hogy komoly problémák vannak az osztályban…

– Fantasztikus megállapítás – morogta maga elé Giger. Anyja inkább úgy tette, mintha ezt meg sem hallotta volna.

– …és ezen mindenképpen szeretne segíteni, de ehhez nem elég az a heti egy osztályfőnöki óra, amitek van.

– Rosszul kezdődik.

– Némi vita után arra jutottunk – folytatta kimerülten a nő –, hogy ha szervezünk néhány iskolán kívüli programot nektek, akkor sikerülhet közelebb hozni benneteket egymáshoz.

– Ez csak egy rossz vicc, ugye? – pattant fel Giger, és rátolta a széket a saját lábára.

Anyja a szemét forgatta. Tisztában volt vele, hogy lánya mennyire utálja az osztályát, és ezt általában meg is értette. Néha azonban, amikor túl kimerült, vagy egyszerűen csak túl ingerült volt (jelen helyzetben a kettő együtt) Giger kirohanásaihoz és szenvedéséhez.

– Nézd, még ezzel együtt három évet kell kibírnotok együtt – mutatott rá. Próbált türelmet erőltetni magára, nem sok sikerrel. – Nem azt mondom, hogy ez a terv biztosan sikerrel fog járni, de egy próbát mindenképpen megér.

– Ugyan anya, ezek menthetetlenek – legyintett Giger. Hangja meglepően nyugodtan csengett, pedig szíve a torkában dobogott. Nem elég, hogy napi nyolc órában el kell viselnie azokat az embereket, most még iskolán kívül is rá akarják erőltetni a társaságukat. Legszívesebben sikítva kirohant volna a helyiségből.

– Lehet, de akkor is meg kell próbálni. Ez van, túléled. Talán egy kicsit közelebb kerülsz hozzájuk. Egy jó kis tábortűz körül ülve sokkal nyíltabbak az emberek.

– Ha valakikkel tábortűz körül ülve akarok beszélgetni, akkor azok a barátaim – vágta rá gondolkodás nélkül a lány. Meg világítós karkötőt melegíteni a parázsban De már ő is érezte, hogy akármit mond, a helyzetén nem tud változtatni. A halálos ítélet kikiáltatott.

– Kicsim, nem azt kérem, hogy mostantól játszd el, hogy ők a legfontosabb emberek az életedben, csak azt, hogy próbáld meg – váltott kedvesebb hangnemre édesanyja. Giger valami olyasmit mormogott, hogy „rendben”, aztán fogta a (mostanra kihűlt) teáját és visszavonult a szobájába.

Ott aztán ledobta magát az ágyára, maximális hangerőn zenét indított, és megnyitotta a Messengert. A csoportban épp ment a beszélgetés valamiről, de ő kivételesen nem olvasta vissza, hanem rátenyerelt a caps lock-ra és villámsebességgel írni kezdett.

„MOST AZONNAL MEGSZÖKÜNK”

A reakció olyan egyhangú volt, mint még soha. Andi, Babu és Lyla egyszerre válaszolta, hogy „induljunk”, Eriknek és Petrának pedig eltartott pár percig, mire rájöttek, hogy pontosan mi is történik, de gondolkodás nélkül beleegyeztek. Megbeszélték, hogy Luciát azonnal értesítik, amint internet közelben lesz, majd rátértek a részletekre.

„Egyébként tényleg olyan szívesen megtenném…” – ölte meg a beszélgetést Babu.

Giger felpattant az ágyról és elkezdett fel-alá járkálni a szobájában. Szinte érezte, hogyan kattognak és nyikorognak a fogaskerekek a fejében gondolkodás közben.

Miért ne? – tette fel magának a kérdést, újra és újra. Mi tartja vissza?

Erre a kérdésre hamar megtalálta a választ: a családja, és az az egy szem barátja, akivel egy osztályba járt. De mi más?

Semmi. Megrémítette, hogy mennyire nem talál visszatartó erőt.

Évek óta földönkívülinek érezte magát, egy idegennek egy torz, értelmezhetetlen világban. Mintha lelke nem tartozna ide, és most kétségbeesetten összekuporodna a sarokban, mert nem talál mást, csak rideg elutasítást és értetlen tekinteteket.

Amikor a barátaival lehetett, nem így érzett. Olyankor az a kis, gyámoltalan lény szárnyra kapott, bátorságot és erőt merített a hozzá hasonlók jelenlétéből. Sokszor nem kellett neki egyetlen szó sem, mégis tudta, hogy nincs egyedül. Ha nem velük volt, hiába mondták neki, hogy nincs egyedül, nem hitte el. Nem tudta.

A lány az íróasztalára támaszkodott és vett egy mély levegőt. Hallotta a szívdobogását, érezte, ahogy az adrenalin lüktet az ereiben, szétáramlik az egész testében.

Andi, Lyla, Petra, Babu, Erik, Lucia. A barátai. Mindannyiukban megvolt a szabadság iránt érzett vágy. Mindannyian álmodoztak egy olyan jövőről, ahol azokkal lehetnek, akiket szeretnek, ahol azt csinálhatják, ami örömet okoz nekik, ahol nem kell egy olyan jövő miatt stresszelniük, amit valójában nem is akarnak a magukénak tudni.

Giger tudta jól, hogy ha most azt mondja, induljanak el, elindulnak. Talán magukban végiggondolják ugyanazokat, amiket ő az imént, de igent fognak mondani.

Észre sem vette, hogy rásötétedett. A falon könyvekből vett szimbólumok világítottak – ő festette őket foszforeszkáló festékkel.

A Fandom-fal. Így hívták maguk között. Nem ő nevezte el – amikor megfestette, eszébe se jutott, hogy hívnia is kellene valahogy. A barátai megtették helyette, amikor először jártak nála. Eszébe jutott, hogy hányan nyalták már meg és önkéntelenül is elmosolyodott.

Bármire néz, ők jutnak eszébe. Bármi történik vele, ők jutnak eszébe. És tudta, hogy ezzel nincs egyedül.

Hogy képes lenne-e ezekkel az emberekkel mindent hátrahagyva elindulni és új éltetet kezdeni?

A válasz túlontúl egyértelmű volt.

– A bloggerek nem normálisak – jelentette ki fennhangon, és még egy utolsó nagy levegőt véve elindult előhalászni a legnagyobb hátizsákját.

A pakolás meglepően gyorsan ment. Könnyedén ki tudta kerülni a családját; anyja a konyhában tevékenykedett, két öccse pedig a nappaliban tévézett. Belegyömöszölt a fekete hátizsákba két fekete és egy marvel-es pólót, három kockás inget, két fekete farmert és egy pulcsit, az összes létező fandomos nyakláncát, majd megtámadta a fürdőszobaszekrényt. Csak a legszükségesebb dolgokat csomagolta be, nem akart semmit feleslegesen cipelni.

Bloggerhez méltóan nem rendelkezett sok pénzzel, de amije volt, azt mindet a táskája legeldugottabb zsebébe gyűrte.

Mikor úgy érezte, készen van, kézbe vette a telefonját. Többször is újraírta az üzenetet, mielőtt elküldte. A végeredmény meglehetősen rövid lett és tömör:

„Induljunk. Tényleg. Összepakoltam. Kiért menjek először?”

Látta, ahogy a kicsi, kör alakú profilképek lecsúsznak a szöveg alá, de percekig senki sem reagált. Ekkora csend talán még soha nem volt a csoportban. Giger már épp kezdett aggódni, hogy mégse tartanak vele, de akkor Andi válaszolt.

„Hozzám.”

A lány úgy érezte, repülni tudna. Mintha életében most tapasztalhatná meg először, milyen is lélegezni.

Megteszik. Nem foglalkoznak többet az elvárásokkal, nem harcolnak egy olyan jövőért, amire nem vágynak. Nem kényszerülnek össze olyanokkal nap mint nap, akikkel nem egy nyelvet beszélnek. Azokkal az emberekkel élhetnek, akik értik őket, akik magukért szeretik őket, és együtt oda mehetnek és azt tehetnek, ahova és amit akarnak.

Giger hol az ágyán ült, hol a padlón, hol az íróasztalánál, hol magán az íróasztalon. Nem írt senkinek semmit, nem gondolt semmire. Életében először teljesen kitisztult a feje és élvezte a csendet.

Így várta meg, hogy a családja minden tagját elnyomja az álom. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem fogják észrevenni a bejárati ajtó nyílását, előmerészkedett a szobájából.

Írt egy rövid levelet. Nem akart túlzásokba esni, nem akart drámai lenni. Megírta a szüleinek és a testvéreinek, hogy szereti őket és nem miattuk teszi, amit tesz, hanem saját maga miatt. Megírta, hogy nem kívánja örökké megszakítani velük a kapcsolatot, és csak azért megy el a tudtuk nélkül, mert ha szólna, úgyse engednék el. Elvégre melyik szülő engedné el így a gyerekét?

Mikor ezzel végzett, felkapta a táskáját és a hálózsákját, majd elhagyta a házat.

Az állomáshoz vezető úton újra gondolkodni kezdett. Fejében újra életre kelt egy világ, de az a világ más volt, mint ami az elmúlt tizenhat év alatt épült fel odabent. Ebben a világban nem kapott helyet a stressz, sem az az alattomos belső kényszer, ami a megfelelni akarás érzését ültette el a lányban. Ebben a világban nem kaptak helyet azok a tanárok, akik meg akarták fosztani az önálló gondolkodástól, sem az osztálytársai, akik lelketlenül átgázoltak mindenkin és tőle is ezt várták.

Ebben a világban csak azok a dolgok kaphattak helyet, amik eddig életben tartották. A barátai gondolata, az a melengető érzés, ami azt üzeni: szeretnek. A saját ötletei, a kitekert megoldásai, a saját szeretete, amit ezek iránt az emberek iránt érzett. A szabadság bizsergető érzése, és a mostanra százszorosára nőtt, aranyfényként égő remény.

És amikor felszállt a Győrbe tartó vonatra, úgy érezte, most először tökéletesen cselekedett.

          

x x x

Petrának nem ez volt az első szökése. Mármint, amennyiben az szökésnek számít, hogy egyszer hét évesen kiült éjszaka duzzogni a lépcsőházba.

De, amikor aznap késő délután jött az üzenet a csoportba, egyszerre bátorodott fel és fogta el a megannyi kétség. Először nem válaszolt, csak kikapcsolta a zenét és hosszú percekig pislogott az üzenetre, és azt sem tudta, ki mit és mennyire gondol komolyan. Miután felocsúdott, a csoport ikonját bezárta és lerohanta Eriket, aki nem sokkal volt magabiztosabb nála, pár percnyi “wtf is happening” üzenetsor után végül küldtek a csoportba egy pozitív visszajelzést.

Tényleg megteszik.

Tényleg megteszik?

Ami azt illeti, sokszor játszott el a menekülés gondolatával - mint például, mit rakna össze, melyik táskát vinné, kikkel menne (ez az utóbbi fél évben teljesen változatlan maradt; Erik, Andi, Lucia, Giger, Babu és Lyla.), mikor indulna, de ott minden egyes alkalommal megakadt, amikor eljutott odáig, hogy mégis hova menne.

Körbenézett piciny szobájában; tényleg hátra akarja hagyni? Persze, mélyen tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani, úgyis visszatérnek, de valahogy mégis annyira visszavonhatatlannak érezte - mintha ezzel megpecsételte volna a gyerekkorát, végleg. Hátrahagyja szeretett, poszterekkel körbevett szobáját, ami néha talán még biztonságérzetet kölcsönzött neki, és… ennyi. Ennyi, ami kiszakít belőle egy darabot, ha átlépi a küszöböt. Mert mindenki, akiknek az elvesztését nem élte volna túl, hamarosan vele egy vonaton fog az ismeretlenbe zötyögni. Ez egyszerre volt rémisztő és felszabadító.

Fel sem tűnt neki, hogy miközben gondolatai ide-oda cikáztak az eszeveszettebbnél eszeveszettebb gondolatok között, elkezdett pakolni.

Rutinosan járt a keze; fehérnemű, póló, gondosan, helytakarékosan összehajtva, fogkefe, pici fogkrém, a fürdőszobából gyorsan kikapott dezodor és hajgumi-köteg - lendülete csak akkor hagyott fel, amikor bal kezében egy festékfoltokkal teli, kopott vázlatfüzetet, jobb kezében pedig a Hádész Házát tartotta. Tudta, mindkettőt indokolatlanul hamar be fogja fejezni, mégis feltétlenül szükségesnek érezte, hogy valamelyik súlyát ott érezze a táskában. A könyvet visszacsúsztatta az Athéné Jele mellé, és még pár színesceruzát megragadva a vázlatfüzetet is behajította a nagy, fekete hátizsákba. (Ami tulajdonképpen bátyjáé volt… ami tulajdonképpen a bátyja osztálytársáé volt, aki egy éve adta kölcsön neki, és még azóta is ott porosodott a szekrény oldalának támasztva, így most legalább hasznát vette.)

Amikor berakta még az elmaradhatatlan esőkabátot, már javában sötét volt odakint, és, mintha a sors csak fokozni akarta volna az egészet, őrjítően hangos mennydörgést hallatott nem messze.

Megcsinálják.

Megcsinálják?

Megint kételkedett. Ismerte Gigert, tudta, hogy az elsődleges és cseppet sem elengedhető probléma a hideg lesz, Petrához hasonlóan Giger sem az a fajta, aki tizennégy fokban elugrándozik egy szál ingben - ezt csak Lyla csinálta rendszeresen.

Rápillantott immáron teljesen feltöltődött telefonjára; Giger vonata két óra múlva ér be a délibe. Addig meg kell róla győződnie, hogy anyja mély álomba merül, és mindent biztosra össze kell szednie.

Kiosont a konyhába; az ötvenes évei elején járó nő már a tv fényeinél horkolt halkan, mire Petrából egy nyugodt sóhaj szakadt fel. Bekukkantott a hűtőbe, elvihető étel után kutakodva - nem lett sok mindennel gazdagabb, csupán egy vizes palackkal és

kettő szendviccsel tért vissza a szobájába.

A probléma első része megmutatkozott, amikor nem tudta behúzni a hátizsák zipzárját, azonban miután jó néhányszor megrugdosta és hozzávágott valamit, csak sikerült, csakhogy itt jött képbe a bizonyos második rész: a hátizsák körülbelül olyan nehéz volt, mint Petra maga.

Megnézte, mit tudna belőle eltávolítani:

A hálózsákot? Univerzum, ezt nem.

Talán a vázlatfüzetet…? De biztos sok A R T helyen fognak járni, ahova egyébként nem mennének. A füzet marad.

Bakancs? Na jó, az tényleg bitang nehéz, és sok helyet foglal.

Miután pakolgatott és random dolgokat dobált össze-vissza a szobában, végre elkészültnek titulálhatta magát. Volt még negyed órája indulásig - ha az éjszakai járatok jól jönnek, nem is ér oda olyan lassan.

Gyorsan evett valamit, és miközben a lekváros kenyérről lecsöpögő foltokat bámulta a tányéron, elgondolkozott azon, hogy mennyire, de mennyire hasonlít ebben az apjához - ha valamit egyszer a fejébe vesz, annak mindenféleképpen a terv szerint és kizárólag az ő elképzelései szerint kell mennie. Általánosságban eléggé rosszul érezte magát emiatt, de most neki is be kellett látnia, hogy nevetségesen kapóra jött.

Egy utolsó pillantást vetett kanapén alvó anyjára. Túl vegyesek voltak az érzései, mert tudta, hogy bár a nő egyáltalán nem ezt érdemli, másik része azt ecsetelte bőszen, hogy most elérkezett az ideje annak, hogy ő legyen az első.

A “levél”, amit fél perc alatt firkantott át és fogalmazott át ötször, a végére nyers és rövid lett. Lelki szemei előtt már látta a húsz nem fogadott hívást a szüleitől, ami reggel fogja várni a telefonja

bekapcsolásakor, de már nem érdekelte. A papírlapot elhelyezte a világos íróasztalon, és - már amennyire egy bakancsban lehet - ellopakodott a bejárati ajtóig. Hangtalanul fordította el a kulcsot, és a táskáját felkapva elhagyta a Bonyhádi úti lakást.

×××

Pest határozottan nem a leggyönyörűbb város hajnali negyed kettőkor.

Pláne nem egy éjszakai járat hátuljában zötykölődve, egy részeg társaság hányását szagolva a tudattal, hogy még úgy tizenkilenc megálló, mire a délibe ér.

Ezt megcsináljuk. Megtörténik.

Tekintete a sötét, gyér fénnyel ellátott utcákra szegeződött, melyeken egy lélek sem járt már.

Először kihez kéne menni? Andit, Babut és Lylát egy vonalon szedjük fel, ha Andi elmegy Győrig. Erik? Erik talán ha feljön a Keletibe, akkor Gigerrel meg tudjuk várni, és együtt megyünk tovább a többiekért, és reggelre meg is volnánk…

Még a buszon felhívta Eriket. Látszólag a fiú sem döntött időközben másként, ő is pakolta a dolgait. Egy gyors eszmecsere után (“Igen, igen most menj ki az állomásra. Igen, nyilván megvárunk, mit gondoltál. NEM, NEM KELL EGYEDÜL BUSZOZNOD PESTEN. NEM, FOGALMAM SINCS HOVA AKARUNK MENNI HA MÁR MINDENKIT ÖSSZESZEDTÜNK!”) megbeszélték, hogy Erik kilohol a vonathoz, és ha eléri, két és negyed óra múlva érkezik be.

Minden olyan tökéletesen klappolt.

Valamit annyira el fogunk cseszni.