Szökés I.

Üdvözlünk a káoszunkban, kedves, ártatlan, eltévedt olvasó!

Hogy hol is jársz pontosan? Azt hiszem, ezt nehéz megmagyarázni, ha tudni szeretnéd, akkor inkább az oldalon keresgélj tovább, aztán ha vagy olyan elvetemült, akkor térj vissza ide. Itt már egy kalandra invitálunk, először bemutatjuk, hogyan is szöktünk meg együtt otthonról, aztán később jönnek az ezután történt bajba jutásaink, amikbe egy (véletlenül sem lopott) időgéppel keveredtünk. Jó olvasást, aztán nehogy véletlenül itt ragadj, mert a káoszunkért, őrültségért és elmebajért nem vállalunk felelősséget!

x x x

Egyszer volt, hol nem volt egy világ, ahol a fiatalok alkohollal töltötték ki az űrt az életükben, fiúzni/csajozni jártak éjjelente, felvásárolták az új és drága ruhákat minden bevásárlóközpontban, miközben nem tudták, mi hiányzik a boldogságukhoz. Ebben a világban léteztek olyan egyedek, akik bár alapjaikban talán nem különböztek, egy teljesen más fajt képviseltek. Ezek voltak a bloggerek. Ők nem próbáltak görcsösen beilleszkedni, de kilógni sem, csupán önmagukat adták egy olyan világban, ahol az egyediség kezdett nyomtalanul eltűnni.  Hogy ez sikerült-e?

Többé-kevésbé.

Na jó, legtöbbször inkább kevésbé, de volt egy előnye is, hogy ebbe a fajba tartoztak:

Nem voltak egyedül.

Ha valakinek rossz napja volt, bántották, vagy szimplán csak egy virtuális ölelésre volt szüksége, csak felugrott a csoportchatbe, ahol nem csak hogy emberként kezelték, de szerették is azért, ami. Nem próbálták megváltoztatni, átformálni az ízlését, tömeggé tenni, egyszerűen úgy szerették egymást, ahogy voltak. Ha pedig valakinek a feje felett összecsaptak a hullámok, mind készen álltak szedni a sátorfájukat/cókmókjukat/karaktereiket/pandáikat, hogy a másikat kimentsék. Bár ezt eleinte csak képletesen értették, kezdett a körülöttük lévő világ összeomlani. Már nem érezték jól magukat, az írással sem tudtak kikapcsolódni, és a napjaik egyre fájdalmasabban teltek. Megpróbáltak mindent, többet beszélgettek, fandomokba merültek (nem mintha az enyhítette volna a szenvedést, csupán más élményt adott és azt ők választották… többnyire) még alkoholba is fojtották bánatukat, így egy elképzelhető jövőképet is kaptak magukról alkoholista macskatartókként, akik beleuntak a világ borzadalmaiba

De egyszer elhatározásra jutottak és miután a közös öngyilkossági és temetési terveket eltették későbbre, valami egészen mást találtak ki. Ezt meséljük most el nektek....

x x x

Az ötlet egy esős, szürke és hideg délutánon pattant ki a fejéből. No nem mintha ezelőtt nem gondolt volna rá, csupán eddig egyszer sem tette meg azt a bizonyos első lépést. Egyszer sem határozta el magát igazán.

Ezen a napon azonban végleg betelt a pohár.

Giger éppen egy bögre forró teát zsákmányolt a konyhában amikor édesanyja hazaért a szülői értekezletről. Sosem stresszelt a szülőik miatt. Anyja általában unott arccal esett haza róluk, esetleg megölelte lányát, amiért - sok diákkal ellentétben - vele nincsenek problémák az órákon.

Ez az alkalom azonban más volt. Giger látta édesanyján, hogy történt valami. Valami, ami határozottan elfárasztotta a nőt.

– Na, mi volt? – kérdezte óvatosan a lány. Mindketten letelepedtek a konyhaasztal mellé. Giger a teája egy részét a kezére löttyintette, és felszisszent a fájdalomtól, de több figyelmet nem szentelt az esetnek. Megszokta.

– Az osztályfőnökötök kétségbe van esve, a szülők meg ugyanolyan menthetetlen esetek, mint az osztálytársaid. Legalábbis egy jelentős részük.

Hát, ezzel nem mondott újat. Gigert nem egy osztálytársa szüleivel összehozta már a balsors, és ő két másodperc alatt levonta ugyanezt a következtetést.

Mindenesetre, ezt inkább nem említette meg.

– Bővebben?

– Az osztályfőnököd elmondta, hogy komoly problémák vannak az osztályban…

– Fantasztikus megállapítás – morogta maga elé Giger. Anyja inkább úgy tette, mintha ezt meg sem hallotta volna.

– …és ezen mindenképpen szeretne segíteni, de ehhez nem elég az a heti egy osztályfőnöki óra, amitek van.

– Rosszul kezdődik.

– Némi vita után arra jutottunk – folytatta kimerülten a nő –, hogy ha szervezünk néhány iskolán kívüli programot nektek, akkor sikerülhet közelebb hozni benneteket egymáshoz.

– Ez csak egy rossz vicc, ugye? – pattant fel Giger, és rátolta a széket a saját lábára.

Anyja a szemét forgatta. Tisztában volt vele, hogy lánya mennyire utálja az osztályát, és ezt általában meg is értette. Néha azonban, amikor túl kimerült, vagy egyszerűen csak túl ingerült volt (jelen helyzetben a kettő együtt) Giger kirohanásaihoz és szenvedéséhez.

– Nézd, még ezzel együtt három évet kell kibírnotok együtt – mutatott rá. Próbált türelmet erőltetni magára, nem sok sikerrel. – Nem azt mondom, hogy ez a terv biztosan sikerrel fog járni, de egy próbát mindenképpen megér.

– Ugyan anya, ezek menthetetlenek – legyintett Giger. Hangja meglepően nyugodtan csengett, pedig szíve a torkában dobogott. Nem elég, hogy napi nyolc órában el kell viselnie azokat az embereket, most még iskolán kívül is rá akarják erőltetni a társaságukat. Legszívesebben sikítva kirohant volna a helyiségből.

– Lehet, de akkor is meg kell próbálni. Ez van, túléled. Talán egy kicsit közelebb kerülsz hozzájuk. Egy jó kis tábortűz körül ülve sokkal nyíltabbak az emberek.

– Ha valakikkel tábortűz körül ülve akarok beszélgetni, akkor azok a barátaim – vágta rá gondolkodás nélkül a lány. Meg világítós karkötőt melegíteni a parázsban De már ő is érezte, hogy akármit mond, a helyzetén nem tud változtatni. A halálos ítélet kikiáltatott.

– Kicsim, nem azt kérem, hogy mostantól játszd el, hogy ők a legfontosabb emberek az életedben, csak azt, hogy próbáld meg – váltott kedvesebb hangnemre édesanyja. Giger valami olyasmit mormogott, hogy „rendben”, aztán fogta a (mostanra kihűlt) teáját és visszavonult a szobájába.

Ott aztán ledobta magát az ágyára, maximális hangerőn zenét indított, és megnyitotta a Messengert. A csoportban épp ment a beszélgetés valamiről, de ő kivételesen nem olvasta vissza, hanem rátenyerelt a caps lock-ra és villámsebességgel írni kezdett.

„MOST AZONNAL MEGSZÖKÜNK”

A reakció olyan egyhangú volt, mint még soha. Andi, Babu és Lyla egyszerre válaszolta, hogy „induljunk”, Eriknek és Petrának pedig eltartott pár percig, mire rájöttek, hogy pontosan mi is történik, de gondolkodás nélkül beleegyeztek. Megbeszélték, hogy Luciát azonnal értesítik, amint internet közelben lesz, majd rátértek a részletekre.

„Egyébként tényleg olyan szívesen megtenném…” – ölte meg a beszélgetést Babu.

Giger felpattant az ágyról és elkezdett fel-alá járkálni a szobájában. Szinte érezte, hogyan kattognak és nyikorognak a fogaskerekek a fejében gondolkodás közben.

Miért ne? – tette fel magának a kérdést, újra és újra. Mi tartja vissza?

Erre a kérdésre hamar megtalálta a választ: a családja, és az az egy szem barátja, akivel egy osztályba járt. De mi más?

Semmi. Megrémítette, hogy mennyire nem talál visszatartó erőt.

Évek óta földönkívülinek érezte magát, egy idegennek egy torz, értelmezhetetlen világban. Mintha lelke nem tartozna ide, és most kétségbeesetten összekuporodna a sarokban, mert nem talál mást, csak rideg elutasítást és értetlen tekinteteket.

Amikor a barátaival lehetett, nem így érzett. Olyankor az a kis, gyámoltalan lény szárnyra kapott, bátorságot és erőt merített a hozzá hasonlók jelenlétéből. Sokszor nem kellett neki egyetlen szó sem, mégis tudta, hogy nincs egyedül. Ha nem velük volt, hiába mondták neki, hogy nincs egyedül, nem hitte el. Nem tudta.

A lány az íróasztalára támaszkodott és vett egy mély levegőt. Hallotta a szívdobogását, érezte, ahogy az adrenalin lüktet az ereiben, szétáramlik az egész testében.

Andi, Lyla, Petra, Babu, Erik, Lucia. A barátai. Mindannyiukban megvolt a szabadság iránt érzett vágy. Mindannyian álmodoztak egy olyan jövőről, ahol azokkal lehetnek, akiket szeretnek, ahol azt csinálhatják, ami örömet okoz nekik, ahol nem kell egy olyan jövő miatt stresszelniük, amit valójában nem is akarnak a magukénak tudni.

Giger tudta jól, hogy ha most azt mondja, induljanak el, elindulnak. Talán magukban végiggondolják ugyanazokat, amiket ő az imént, de igent fognak mondani.

Észre sem vette, hogy rásötétedett. A falon könyvekből vett szimbólumok világítottak – ő festette őket foszforeszkáló festékkel.

A Fandom-fal. Így hívták maguk között. Nem ő nevezte el – amikor megfestette, eszébe se jutott, hogy hívnia is kellene valahogy. A barátai megtették helyette, amikor először jártak nála. Eszébe jutott, hogy hányan nyalták már meg és önkéntelenül is elmosolyodott.

Bármire néz, ők jutnak eszébe. Bármi történik vele, ők jutnak eszébe. És tudta, hogy ezzel nincs egyedül.

Hogy képes lenne-e ezekkel az emberekkel mindent hátrahagyva elindulni és új éltetet kezdeni?

A válasz túlontúl egyértelmű volt.

– A bloggerek nem normálisak – jelentette ki fennhangon, és még egy utolsó nagy levegőt véve elindult előhalászni a legnagyobb hátizsákját.

A pakolás meglepően gyorsan ment. Könnyedén ki tudta kerülni a családját; anyja a konyhában tevékenykedett, két öccse pedig a nappaliban tévézett. Belegyömöszölt a fekete hátizsákba két fekete és egy marvel-es pólót, három kockás inget, két fekete farmert és egy pulcsit, az összes létező fandomos nyakláncát, majd megtámadta a fürdőszobaszekrényt. Csak a legszükségesebb dolgokat csomagolta be, nem akart semmit feleslegesen cipelni.

Bloggerhez méltóan nem rendelkezett sok pénzzel, de amije volt, azt mindet a táskája legeldugottabb zsebébe gyűrte.

Mikor úgy érezte, készen van, kézbe vette a telefonját. Többször is újraírta az üzenetet, mielőtt elküldte. A végeredmény meglehetősen rövid lett és tömör:

„Induljunk. Tényleg. Összepakoltam. Kiért menjek először?”

Látta, ahogy a kicsi, kör alakú profilképek lecsúsznak a szöveg alá, de percekig senki sem reagált. Ekkora csend talán még soha nem volt a csoportban. Giger már épp kezdett aggódni, hogy mégse tartanak vele, de akkor Andi válaszolt.

„Hozzám.”

A lány úgy érezte, repülni tudna. Mintha életében most tapasztalhatná meg először, milyen is lélegezni.

Megteszik. Nem foglalkoznak többet az elvárásokkal, nem harcolnak egy olyan jövőért, amire nem vágynak. Nem kényszerülnek össze olyanokkal nap mint nap, akikkel nem egy nyelvet beszélnek. Azokkal az emberekkel élhetnek, akik értik őket, akik magukért szeretik őket, és együtt oda mehetnek és azt tehetnek, ahova és amit akarnak.

Giger hol az ágyán ült, hol a padlón, hol az íróasztalánál, hol magán az íróasztalon. Nem írt senkinek semmit, nem gondolt semmire. Életében először teljesen kitisztult a feje és élvezte a csendet.

Így várta meg, hogy a családja minden tagját elnyomja az álom. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem fogják észrevenni a bejárati ajtó nyílását, előmerészkedett a szobájából.

Írt egy rövid levelet. Nem akart túlzásokba esni, nem akart drámai lenni. Megírta a szüleinek és a testvéreinek, hogy szereti őket és nem miattuk teszi, amit tesz, hanem saját maga miatt. Megírta, hogy nem kívánja örökké megszakítani velük a kapcsolatot, és csak azért megy el a tudtuk nélkül, mert ha szólna, úgyse engednék el. Elvégre melyik szülő engedné el így a gyerekét?

Mikor ezzel végzett, felkapta a táskáját és a hálózsákját, majd elhagyta a házat.

Az állomáshoz vezető úton újra gondolkodni kezdett. Fejében újra életre kelt egy világ, de az a világ más volt, mint ami az elmúlt tizenhat év alatt épült fel odabent. Ebben a világban nem kapott helyet a stressz, sem az az alattomos belső kényszer, ami a megfelelni akarás érzését ültette el a lányban. Ebben a világban nem kaptak helyet azok a tanárok, akik meg akarták fosztani az önálló gondolkodástól, sem az osztálytársai, akik lelketlenül átgázoltak mindenkin és tőle is ezt várták.

Ebben a világban csak azok a dolgok kaphattak helyet, amik eddig életben tartották. A barátai gondolata, az a melengető érzés, ami azt üzeni: szeretnek. A saját ötletei, a kitekert megoldásai, a saját szeretete, amit ezek iránt az emberek iránt érzett. A szabadság bizsergető érzése, és a mostanra százszorosára nőtt, aranyfényként égő remény.

És amikor felszállt a Győrbe tartó vonatra, úgy érezte, most először tökéletesen cselekedett.

          

x x x

Petrának nem ez volt az első szökése. Mármint, amennyiben az szökésnek számít, hogy egyszer hét évesen kiült éjszaka duzzogni a lépcsőházba.

De, amikor aznap késő délután jött az üzenet a csoportba, egyszerre bátorodott fel és fogta el a megannyi kétség. Először nem válaszolt, csak kikapcsolta a zenét és hosszú percekig pislogott az üzenetre, és azt sem tudta, ki mit és mennyire gondol komolyan. Miután felocsúdott, a csoport ikonját bezárta és lerohanta Eriket, aki nem sokkal volt magabiztosabb nála, pár percnyi “wtf is happening” üzenetsor után végül küldtek a csoportba egy pozitív visszajelzést.

Tényleg megteszik.

Tényleg megteszik?

Ami azt illeti, sokszor játszott el a menekülés gondolatával - mint például, mit rakna össze, melyik táskát vinné, kikkel menne (ez az utóbbi fél évben teljesen változatlan maradt; Erik, Andi, Lucia, Giger, Babu és Lyla.), mikor indulna, de ott minden egyes alkalommal megakadt, amikor eljutott odáig, hogy mégis hova menne.

Körbenézett piciny szobájában; tényleg hátra akarja hagyni? Persze, mélyen tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani, úgyis visszatérnek, de valahogy mégis annyira visszavonhatatlannak érezte - mintha ezzel megpecsételte volna a gyerekkorát, végleg. Hátrahagyja szeretett, poszterekkel körbevett szobáját, ami néha talán még biztonságérzetet kölcsönzött neki, és… ennyi. Ennyi, ami kiszakít belőle egy darabot, ha átlépi a küszöböt. Mert mindenki, akiknek az elvesztését nem élte volna túl, hamarosan vele egy vonaton fog az ismeretlenbe zötyögni. Ez egyszerre volt rémisztő és felszabadító.

Fel sem tűnt neki, hogy miközben gondolatai ide-oda cikáztak az eszeveszettebbnél eszeveszettebb gondolatok között, elkezdett pakolni.

Rutinosan járt a keze; fehérnemű, póló, gondosan, helytakarékosan összehajtva, fogkefe, pici fogkrém, a fürdőszobából gyorsan kikapott dezodor és hajgumi-köteg - lendülete csak akkor hagyott fel, amikor bal kezében egy festékfoltokkal teli, kopott vázlatfüzetet, jobb kezében pedig a Hádész Házát tartotta. Tudta, mindkettőt indokolatlanul hamar be fogja fejezni, mégis feltétlenül szükségesnek érezte, hogy valamelyik súlyát ott érezze a táskában. A könyvet visszacsúsztatta az Athéné Jele mellé, és még pár színesceruzát megragadva a vázlatfüzetet is behajította a nagy, fekete hátizsákba. (Ami tulajdonképpen bátyjáé volt… ami tulajdonképpen a bátyja osztálytársáé volt, aki egy éve adta kölcsön neki, és még azóta is ott porosodott a szekrény oldalának támasztva, így most legalább hasznát vette.)

Amikor berakta még az elmaradhatatlan esőkabátot, már javában sötét volt odakint, és, mintha a sors csak fokozni akarta volna az egészet, őrjítően hangos mennydörgést hallatott nem messze.

Megcsinálják.

Megcsinálják?

Megint kételkedett. Ismerte Gigert, tudta, hogy az elsődleges és cseppet sem elengedhető probléma a hideg lesz, Petrához hasonlóan Giger sem az a fajta, aki tizennégy fokban elugrándozik egy szál ingben - ezt csak Lyla csinálta rendszeresen.

Rápillantott immáron teljesen feltöltődött telefonjára; Giger vonata két óra múlva ér be a délibe. Addig meg kell róla győződnie, hogy anyja mély álomba merül, és mindent biztosra össze kell szednie.

Kiosont a konyhába; az ötvenes évei elején járó nő már a tv fényeinél horkolt halkan, mire Petrából egy nyugodt sóhaj szakadt fel. Bekukkantott a hűtőbe, elvihető étel után kutakodva - nem lett sok mindennel gazdagabb, csupán egy vizes palackkal és

kettő szendviccsel tért vissza a szobájába.

A probléma első része megmutatkozott, amikor nem tudta behúzni a hátizsák zipzárját, azonban miután jó néhányszor megrugdosta és hozzávágott valamit, csak sikerült, csakhogy itt jött képbe a bizonyos második rész: a hátizsák körülbelül olyan nehéz volt, mint Petra maga.

Megnézte, mit tudna belőle eltávolítani:

A hálózsákot? Univerzum, ezt nem.

Talán a vázlatfüzetet…? De biztos sok A R T helyen fognak járni, ahova egyébként nem mennének. A füzet marad.

Bakancs? Na jó, az tényleg bitang nehéz, és sok helyet foglal.

Miután pakolgatott és random dolgokat dobált össze-vissza a szobában, végre elkészültnek titulálhatta magát. Volt még negyed órája indulásig - ha az éjszakai járatok jól jönnek, nem is ér oda olyan lassan.

Gyorsan evett valamit, és miközben a lekváros kenyérről lecsöpögő foltokat bámulta a tányéron, elgondolkozott azon, hogy mennyire, de mennyire hasonlít ebben az apjához - ha valamit egyszer a fejébe vesz, annak mindenféleképpen a terv szerint és kizárólag az ő elképzelései szerint kell mennie. Általánosságban eléggé rosszul érezte magát emiatt, de most neki is be kellett látnia, hogy nevetségesen kapóra jött.

Egy utolsó pillantást vetett kanapén alvó anyjára. Túl vegyesek voltak az érzései, mert tudta, hogy bár a nő egyáltalán nem ezt érdemli, másik része azt ecsetelte bőszen, hogy most elérkezett az ideje annak, hogy ő legyen az első.

A “levél”, amit fél perc alatt firkantott át és fogalmazott át ötször, a végére nyers és rövid lett. Lelki szemei előtt már látta a húsz nem fogadott hívást a szüleitől, ami reggel fogja várni a telefonja

bekapcsolásakor, de már nem érdekelte. A papírlapot elhelyezte a világos íróasztalon, és - már amennyire egy bakancsban lehet - ellopakodott a bejárati ajtóig. Hangtalanul fordította el a kulcsot, és a táskáját felkapva elhagyta a Bonyhádi úti lakást.

×××

Pest határozottan nem a leggyönyörűbb város hajnali negyed kettőkor.

Pláne nem egy éjszakai járat hátuljában zötykölődve, egy részeg társaság hányását szagolva a tudattal, hogy még úgy tizenkilenc megálló, mire a délibe ér.

Ezt megcsináljuk. Megtörténik.

Tekintete a sötét, gyér fénnyel ellátott utcákra szegeződött, melyeken egy lélek sem járt már.

Először kihez kéne menni? Andit, Babut és Lylát egy vonalon szedjük fel, ha Andi elmegy Győrig. Erik? Erik talán ha feljön a Keletibe, akkor Gigerrel meg tudjuk várni, és együtt megyünk tovább a többiekért, és reggelre meg is volnánk…

Még a buszon felhívta Eriket. Látszólag a fiú sem döntött időközben másként, ő is pakolta a dolgait. Egy gyors eszmecsere után (“Igen, igen most menj ki az állomásra. Igen, nyilván megvárunk, mit gondoltál. NEM, NEM KELL EGYEDÜL BUSZOZNOD PESTEN. NEM, FOGALMAM SINCS HOVA AKARUNK MENNI HA MÁR MINDENKIT ÖSSZESZEDTÜNK!”) megbeszélték, hogy Erik kilohol a vonathoz, és ha eléri, két és negyed óra múlva érkezik be.

Minden olyan tökéletesen klappolt.

Valamit annyira el fogunk cseszni.