Forradalom au

Bloggereink még élnek... bár már nem sokáig.

Mert hát kik írnának egy kitalált forradalomról, amiben meghalnak? 

(A pszichiátria ajánlásokat bagollyal, esetleg postagalambbal küldjétek, ha megoldható)

Jó olvasást! 

x x x 

            A lány rápillantott a berepedt ablaküvegen lévő tükörképére. Egy hajtincs kiszabadult az elnyűtt sapka alól és most az arca előtt lógott. Sietve visszatömködte, és vetett egy pillantást hullasápadt bőrére, megszállottan csillogó szemeire. Kezei remegtek, már szinte nem is érezte bennük a gyűrött röplapokat, olyan erősen szorongatta őket.

        Vett egy nagy levegőt, kihúzta magát, ahogy csak tudta, és kilépett a még csendes, hajnali napsugarakban fürdőző utcára.

        – Megvannak? – kérdezte suttogva Lyla. Giger még sosem látta barátnőjét ennyire fehérnek. Az ing és a viseletes zakó úgy lógtak rajta, mint egy kisgyereken apja ruhái.

        – Ennyit tudtam – mutatta fel a lány a röplapokat. A tőlük nem messze lévő nyomdában nyomtatta ki őket, ahol a nagybátyja dolgozott. – Nem mertem többet, ha elkap valaki, mindennek lőttek.

        – Sokan már ezek nélkül is mellettünk állnak – szólalt meg mögöttük Babu. Olyan hangtalanul osont elő az árnyak közül, hogy észre se vették. – Lucia és Erik a Múzeumnál várnak.

        – Petra és Andi? – kérdezte Lyla.

        – Szintén oda mennek – felelte Giger. – Úgyhogy itt már senkire se várunk, indulhatunk.

        A Nemzeti Múzeum. Ugyanitt tört ki a ’48-as forradalom is. Amiről azt hitték, sikerrel járt, de csak rontott a helyzeten – hiszen az akkor megalakuló kormány, bár papíron magyar volt, többet ártott a népnek, mint a Habsburg birodalom valaha.

        A nép azonban nem tűrte a zsarnokságot. Mindig lesz valaki, aki kinyitja a száját, és kimondja a szót; „elég”. Mindig lesz valaki, aki nem fél az élete elvesztésétől, aki hisz a szabadságban. És mindig lesz ezer másik, akik csatlakoznak hozzá.

        A három barát csendesen haladt végig Pest kihalt utcáin. Még a korán kelők sem keresztezték az útjukat, ugyanis ezen a napon mindenki otthon maradt. Az egész országra kiterjedő sztrájkot hirdettek, és bár bizonyára nem állt mindenki mellettük, nem mertek az utcákra merészkedni. Tudták, mi fog történni. Tudtak a tüntetésről, és a fegyverekről, amiket a forradalmárok szereztek.

        Lázadó, tüntető, forradalmár. Hol a határvonal köztük? Mitől lesz valaki az egyik, vagy a másik?

        – Még másfél óra – közölte velük Erik köszönés helyett, amikor megérkeztek a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. – Mit csinálunk, ha nem jönnek elegen?

        – Jönni fognak – vágta rá ellentmondást nem tűrő hangon Giger. – Már a gyűléseken is rengetegen voltak. Az emberek felébredtek, Erik.

        – Megfutamodhatnak.

        – Ez tény – hagyta rá a lány. – De mi nem fogunk.

        – Ez már akkor eldőlt, amikor kinyomtattuk az első adag röplapot – erősítette meg Lyla. – Vagy sikerrel járunk, vagy meghalunk.

        – A kettő nem zárja ki egymást. – Petra közelített hozzájuk, Andi szorosan a nyomában. Senki sem ölelte meg a másikat, még csak nem is néztek huzamosabb ideig egymás szemébe. Most nem, amikor az idegeik pattanásig feszültek és nem tudták, hogy nevessenek, vagy reszkessenek izgalmukban.

        Még szinte gyerekek voltak mind a heten, de lélekben felnőttek. Sokan bizonyára úgy gondolták, nem érzik a súlyát annak, amit tesznek, nem fogják fel a saját halandóságukat. Pedig ők nagyon is felfogták. Már hetekkel ezelőtt felfogták, amikor is elhatározták, hogy vagy szabadon élnek tovább, vagy sehogy.

        Sokáig ültek csendben a széles lépcsősoron. Petra és Andi repülőt hajtogattak a röplapok egy részéből. Már egyébként is csak a szimbolika miatt hozták magukkal őket. Aki eljön ma, az eljön, aki nem, az nem. Már nem tehetnek semmit.

        Ahogy telt az idő, emberek kezdek szállingózni a Múzeum előtti térre. Nem beszélgettek, csak szavak nélkül nyugtázták egy-egy barátjuk megjelenését. Főleg egyetemi diákok, fiatal férfiak és a nőiességüket férfiruhák mögé rejtő lányok. De akadtak náluk idősebbek is, a társadalom minden rétegéből.

        – Hamarosan – motyogta maga elé Babu. Lucia felállt és sétálgatni kezdett; nem bírt már egy helyben ülni.

        Ahogy a tömeg gyülekezett a földön, úgy gyülekeztek a szürke felhők az égen. Hamarosan hópelyhek kezdek hullani, megültek a szürke sapkákon és fekete keménykalapokon.

        Giger gyomra összeszorult. Rájött, hogy elkezdődött, ők pedig ettől a perctől kezdve egészen a végéig a tömeg szemei előtt lesznek. Nem köszöntek el egymástól a barátaival. És már nem is tudnak.

        De talán jobb is így. Talán nem tudnák megtenni, vagy ami még rosszabb, nem tudnák tartani magukat, és könnyek között néznének szembe az elnyomóikkal.

        Andin látszott, hogy minden erejével azért küzd, hogy meg tudja állni a körömrágást, Petra rezzenéstelen arccal bámult maga elé, Erik inkább a lábait nézte.

        Nyolc órára akkora tömeg gyűlt össze a lépcső előtt, hogy nem is lehetett látni a végét. A hó egyre jobban esett és feltámadt a szél is.

        – Itt az idő – suttogta rekedten Andi, mire mindannyian felálltak és szembefordultak a dühös néppel. Rejtve megszorította Giger kezét, ennyit engedtek meg maguknak.

        – Magyarok! – kezdte zengő hangon Lucia. – Viccet csináltak ’48-ból, semmibe vették a forradalmunkat. Egy olyan kormány alattvalói, rabszolgái lettünk, amely hazugságokból és a mi vérünkből épült fel.

        – A mai napon azért vagyunk itt, mert nem engedhetjük, hogy bárki így kihasználja a saját népét – vette át a szót Giger. Az utóbbi hetekben mindannyian hozzászoktak a szónokláshoz, holott eddig egyiküknek sem ment túl fényesen. – Egy olyan országban akarunk élni, ahol minden ember egyenlő, ahol nem az számít, hogy hova születik valaki, hanem az, hogy ki lesz belőle, amikor felnő!

        A tömeg éljenzett, ők pedig folytatták. Ugyanazokat mondták el, amiket az eddigi titkos összejöveteleken, és amiket a röplapokra nyomtattak. Azokra a röplapokra, amiket most Petra, Erik és Lyla dobáltak az emberek közé.

        Közben mellékutcákon három lovaskocsi zötykölődött feléjük fegyverekkel és lőporral megrakva, vászonnal letakarva. Minden azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e ruhaszállítmánynak feltüntetni és eljuttatni a forradalmárokig, mielőtt megérkezik a katonaság.

        Épp újra Lucia kezdett beszélni, amikor rémült és dühös kiáltások hangzottak fel a tömeg bal széléről.

        – A lovasság! – üvöltötte valaki, aki már elég közel volt a lépcsőhöz, hogy Giger is értse, amit mond.

        – Még nincsenek itt a fegyverek – szisszent fel rémülten Babu.

        – Már bármelyik pillanatban… – motyogta Lyla.

        – A nyílt téren semmi esélyük az embereknek, szét kell szóródni az utcákban – szakította félbe Erik.

        – Az emberek tudják a tervet, csak meg kell adni nekik a jelet. – Lucia elkezdett lefelé futni a lépcsőn. – Valaki menjen a másik oldalon!

        Petra azonnal reagált, és ketten megálltak alulról a harmadik lépcsőfok két szélén, karjukkal a mellékutcák felé integetve.

        A forradalmárok gyorsan vették a jelet, és amilyen gyorsan csak tudtak, elkezdtek szétszóródni.

        A lovasság nem mozdult, csupán öten vágtattak a Múzeumhoz.

        – Ez az utolsó lehetőségük, hogy békében hazatérjenek – kiabálta mindenféle bevezetés nélkül az egyik férfit, feltehetően valamilyen tiszt.

        – Inkább a halál, mint a rabszolgaság! – felelte erre Andi.

        Nem tudhatták, mi lesz a tiszt reakciója erre, ezért inkább futni kezdtek a tömeggel. Giger már látta a vászonnal letakart szekereket, így odakiáltott Lylának is, hogy a Múzeum mögé menjenek.

        De nem voltak elég gyorsak. A tiszt jobb oldalán lévő egyik katona felemelte a puskáját, és tüzelt – a következő pillanatban pedig Erik elesett. A lendület vitte tovább, ahogy gurult a macskakövön, vérfoltokat hagyott maga után.

        Babu felsikoltott és megtorpant, de Lucia megragadta a karját és rángatta magával.

        – Ha megállsz, téged is megölnek! – kiabálta. Észre sem vette, de az ő arcán is könnyek folytak.

        Nemsokára elérték a kocsikat, és elkezdték kiosztani a puskákat, a lőszert és a puskaport a tolongó embereknek.

        – Ha így marad a hóesés, hamar el fog ázni a puskapor – kiabálta remegő hangon Giger.

        – Nem lesz rá ideje – kiabált vissza Lyla.

        Eldördültek az első lövések. Ők maguk semmit nem láttak a harcból, mert a rohamosan fogyó fegyverekkel voltak elfoglalva, de néhány utcával arrébb már megkezdődött a küzdelem a kormányhű katonák és a forradalmárok között.

        A puskák sokkal hamarabb elfogytak, mint a szekerek körül tolongó tömeg. Babu és Lucia egy-egy fegyverrel felszerelkezve elrohantak egy különösen hangos utca irányába, Petra és Andi megindultak egy másikéba. Lyla nem tudott rájuk nézni, Giger és Andi tekintete találkozott egy pillanatra.

        – Mennünk kell innen – kiabálta a tömegnek Lyla. – Keressenek menedéket, a fegyveresek védjék a fegyver nélkülieket!

        Giger felkapta a pár tucat magyar zászlót, amik a fegyverek alatt érkeztek, és behajította őket az emberek közé. Egyet magánál tartott, hogy legyen mibe kapaszkodnia, és ne essen össze ott helyben.

        – Siess! – sürgette Lyla, ugyanis nem messze tőlük egyenruhás katonák jelentek meg, puskákkal a kezükben. – Jobbra!

        Bevetették magukat egy mellékutcába, igyekeztek a katonák háta mögé kerülni. Sok forradalmár követte őket, és hamarosan halálhörgés és fájdalmas ordítás töltötte be a levegőt.

        Nem messze tőlük Babu és Lucia épp egy ház sarkánál bujkálva keresett menekülőutat. Füleikben visszhangzott a lövések robaja és patadobogás. Lucia lábából szivárgott a vér – egy golyó súrolta a vádliját. Hangosan zihált és próbált nem elájulni, vagy újra hányni.

        – Menedéket kell keresnünk neked – szisszent fel Babu. – Ilyen állapotban egészen biztosan nem éled túl a további harcot.

        – Nem fogok valami lyukban kuporogni, amíg ti küzdötök – felelte erre az egyre sápadtabb lány. Megígérte, hogy nem hagyja magára a barátait, és ezen semmi sem változtathatott. – Ha én túlélem, de ti mind meghaltok, azzal csak rosszabbat tesztek velem, Babu. Erik már így is halott… – elcsuklott a hangja.

        – Nem hiszem el – csóválta a fejét dühösen Babu, majd kínjukban és tehetetlenségükben mindketten elnevették magukat. Bár ez a nevetés jobban hasonlított zokogásra.

        Babu letépett egy csíkot túlméretezett ingjéből és szorosan Lucia sebes lába köré tekerte. A lány szemeibe könnyek szöktek és majdnem felüvöltött a fájdalomtól, de tartotta magát.

        – A semminél jobb – motyogta Babu, amikor végzett. – Innen mindenképpen el kell tűnnünk – folytatta egy árnyalatnyival hangosabban. Ebben a pillanatban két diák futott ki az utcából, jelezve, hogy ezt a harcot a katonák nyerték.

        – Fussatok! – kiabálta az egyik a két lánynak. Babu karon ragadta Luciát és húzni kezdte maga után. Egy közeli, keskeny mellékutcát célzott meg, ahol eltűnhetnek a lovasság elől. A katonák azonban sokkal gyorsabbak voltak náluk, főleg így, hogy Lucia nem tudott ránehezedni az egyik lábára.

        – Már mindjárt – biztatta Babu. Nem is vette észre, hogy sír. – Csak egy pár méter…

        Lövés dördült, mire mindketten lebuktak. A golyó gellert kapott fölöttük a falon és betört egy ablakot. Üvegszilánkok záporoztak rájuk, keveredve az egyre nagyobbra növő hópelyhekkel.

        Minden maradék erejüket összeszedve felpattantak és rohantak tovább, de valamelyik katona ismét tüzelt. Mielőtt Babu észbe kaphatott volna, Lucia nagyon kiáltva mögé pörült, őt pedig teljes erejével belökte a keskeny utcába.

        – Ne! – sikoltotta a lány, de már késő volt. Lucia összerogyott a macskakövön, vörös folt kezdett nőni hátán.

        Babu mellkasát pánik szorította össze, de nem állhatott meg. Nem teheti meg Luciával, hogy semmibe veszi az áldozatát, és ott helyben meghal mellette.

        Félig kúszva tette meg az utat a mellékutca végéig, majd balra vetődött és futásnak eredt. A terv az volt, hogy kiterelik a térre a katonákat, és körülveszik őket.

        De ő jelenleg azt sem tudta, merre megy.

        Néhány utcával arrébb Andi és Petra rohantak lélekszakadva a tömeg nyomában. Nem azért, mert elfogyott a lőszerük. Nem is azért, mert épp a stratégiát követték.

        Hanem mert nem messze tőlük a lovasság két hatalmas ágyút vontatott.

        – Szólnunk kell a többieknek – zihálta Andi, amikor befordultak egy sarkon. – Először valahogy ezt a problémát kell kiiktatni.

        – Előbb jussunk el a többiekhez élve – javasolta levegő után kapkodva Petra. – Azt hiszem, Lyla és Giger errefelé lesznek.

        Andi gyomra egy nagy csomóba ugrott össze.

        Szándékosan így osztották be a csapatokat, mert Giger félt, hogyha ő ott van, nem tud a feladatára koncentrálni.

        Ez egy forradalom. Tudták, hogy nagy valószínűséggel a halálukkal végződik. És azt is tudták, hogy ezt a vér és izzadság szagától terhes levegő belélegzésekor sokkal nehezebb lesz elfogadni.

        – Megéri – mondta ki hangosan Andi.

        – Megéri – ismételte Petra.

        Megálltak egy pillanatra, mert nem bírták tovább, lélegzethez kellett jutniuk. Petra gépiesen lehajolt és felvett egy megtépázott magyar zászlót.

        – Elvileg ha itt jobbra megyünk, Gigerék valahol ott lesznek – mutatott az említett irányba Andi.

        – Induljunk – bólintott Petra, és futásnak eredt, barátnője pedig követte.

        Ide-oda csúszkáltak a havas macskakövön, de sikerült talpon maradniuk. Igyekeztek nem figyelni a vérre, ami beszennyezte a friss fehérséget, próbálták kizárni a borzalmas hangokat.

        Megéri – ismételgették magukban. Tudtuk, hogy ez lesz. Vállaltuk. A szabadságért.

        A következő kanyarnál azonban kénytelenek voltak megtorpanni, ugyanis egy újabb ágyúval találták szembe magukat. A nyomukban érkező diákok közül többen felkiáltottak és azonnal megfordultak, de ott csak újabb lovasokkal találkozott a tekintetük.

        – Adjátok meg magatokat! – harsogta egy férfihang.

        Megállt az idő. Egy pillanatra senki sem mozdult, senki sem lélegzett. Andi és Petra lassan egymásra néztek, majd lassan megragadták az imént felkapott zászló két szélét.

        – Megéri – suttogták egyszerre, majd továbbra is egymásra nézve a magasba emelték a viseletes, háromszínű vásznat. Akkor sem kapták el a tekintetüket, amikor eldördült az ágyú, és mögöttük egy tucatnyi hang harsogta:

        – Szabadság!

            A hatalmas robajt Lyla és Giger is meghallották. De nem volt idejük gondolkodni rajta, ugyanis épp egy rögtönzött barikád mögött kuporogva lőttek támadóikra. A lőszer és a puskapor rohamosan fogyott, nem beszélve az emberekről.

        Az utcákon mindenhol holttestek hevertek, mindent vér borított. Már alig lehetett látni a sűrű füsttől, de aki még élt, egy percig sem állt meg.

        Talán a legtöbben már érezték, hogy elvesztek. A katonák mind létszámban, mind felszereltségben föléjük kerekedtek. Esély sem volt rá, hogy be tudják őket terelni a térre.

        Mégsem adta fel senki. Nem menekültek el, nem adták meg magukat.

        Vagy szabadon távoznak innen, vagy sehogy.

        – Lyla! Giger!

        A lányok kénytelenek voltak hátranézni, ugyanis Babu megragadta a gallérjukat.

        – Babu! – kiáltottak fel kórusban.

        – Ágyúik vannak – kiabálta kétségbeesetten a lány. Szemei kivörösödtek, arca halálsápadt volt a kosz és vér rétegei alatt. – Láttam idefele jövet. Az volt az a hatalmas dörrenés.

        – Esélyünk sincs – mondta erre egy harmincas éveiben járó férfi, aki meghallotta őket. – Mi rohamosan fogyunk, hozzájuk pedig most érkezett erősítés.

        A három megmaradt lány összenézett. Lyla és Giger nem kérdezték, hogy hol vannak a többiek – könnyedén kiolvashatták Babu tekintetéből.

        – Gondolom most az jön, hogy akkor legalább kellőképpen látványosan halunk meg – suttogta rekedten Giger.

        – Mennyi zászlónk lehet még? – kérdezte Lyla.

        Babu nem mondott semmit, csak felemelt egy koszos, piros-fehér-zöld szövetcsomót. Nagyjából három zászló lehetett.

        – Hozzátok a zászlókat! – kiabálta Giger a többi forradalmárnak címezve, de továbbra is barátait nézve. – Kimegyünk a Múzeum elé!

        Akik meghallották, elkezdték továbbítani az üzenetet még élő társaiknak. Nem kellett őket felszólítani rá, eldobták fegyvereiket és összeszedték a zászlókat.

        Mindenki értette, hogy mi következik, és nem menekültek el.

        Az üres utcákat használva igyekeztek a térre. A három lány egész úton maga elé meredt, nem néztek egymásra.

        Sokakat lelőttek, mielőtt odaértek. A reggeli tömeg tizede, ha megmaradt, szánalomra méltóan kicsinek néztek ki most ott, ahol pár órával ezelőtt még háborgó tengernek tűntek.

        – Szabadság, vagy halál! – kiáltottak fel egyre többen és többen, míg végül hangjuk egybeolvadt. Tépett zászlók emelkedtek ki a forradalmárok közül, emberek kapaszkodtak egymásba.

        A katonaság körülvette őket és célzott. Már nem szólították fel őket a megadásra. Ők is tudták, hogy értelmetlen.

        Lyla, Babu és Giger szorosan fogták a zászlókat és egymást. Együtt kántáltak a tömeggel, és barátságuk során először nem osztották meg egymással, hogy mire gondolnak, de így is tudták.

        Már alig lehetett látni a sűrűn eső hótól és a füsttől, amikor a katonák sortüzet nyitottak.